Immár hivatalos, hogy Mel Brooks kapja majd 2013-ban az AFI (American Film Institute) életműdíját, és szerintünk meg is érdemli. Úgy döntöttünk, sorra vesszük a mester fölöttébb agyament komédiákkal tarkított életművét, a klasszikusok mellett felvillantva néhány kevésbé ismert alkotást is.
A hollywoodi zsidó komédiás archetípusa, Mel Brooks eredetileg Melvin Kaminsky néven született, és több mint fél évszázados karrierje során minden műfajban, amihez csak hozzányúlt, elvitte a legmagasabb létező elismerést: 1968-ban Oscart, '67 és '99 között négy Emmy-t (színészként és íróként egyaránt), 2002-ben Grammy-t nyert, a Producerekkel pedig az amerikai színházi élet Oscarjaként emlegetett Tony díjat is bezsebelte (maga az előadás egyébként összesen 12 kategóriában nyert akkor, 2001-ben). És hogy milyen művekkel sikerült mindezt elérnie? Nos, a világ legpofátlanabb komédiáival.
The Critic (1964)
Nem az 1968-as Katasztrófális siker volt az első Oscar-díjas produkció, melyhez Brooksnak köze volt. A The Critic (A kritikus) Ernest Pintoff rendező animációs rövidfilmje, melynek fő humorforrása mégis Brooks, aki egy olyan öregembert alakít, aki a moziban épp az animációs filmet nézi, és végig kellemetlen megjegyzéseket tesz a látványt illetően. A film egyszerre fricska a korban (és bizonyos körökben mindmáig) divatos, fölöttébb szimbolikusnak szánt avantgárd kísérleti filmeknek, és a nagy tudású kritikusoknak, akik az öregemberhez hasonló színvonalon gondolkoznak a filmekről ("Ó, ez biztos valami szimbólum... a szemét szimbóluma, asszem"). A filmről itt írunk bővebben, alább pedig mind a három és fél perc megtekinthető:
Fényes nyergek (Blazing Saddles, 1974)
A szokásosnál -jelen esetben- kissé énközpontúbb értekezésre adom deres kobakom. Nézze el ezt nekem ország s világ, de eme korszakos paródiarelikviák szívem egy igen kedves szegletében zengenek a mai napig. A jó paródia alapja, hogy az adott alanyt esszenciálisan nyűje át, elemről elemre cincálva azt amitől mindaz szerethető, izgalmas, majd kifordított ujjú kabátként adja mindezt közre, a lehető legnagyobb természetességgel. A western esetében adott az ősi recept és a számba vehetetlen klasszikus. Így aztán hemzseghetnek az idézetek, az oda nem illő egyéb műfajokra adott kikacsintások, a remek karakterek, meg a számlálhatatlan bődületes badarság, ízléstelen farközpontúság, groteszk polgárpukkasztás (talán ez az összetettség hibádzik a mai paródiának titulált borzalmakból). Több szó kár érte, bele kell kacsintani, ha nem lenne már úgyis ismert. Ajánlom a musical betétet, de a lényeget már összefoglalták helyettünk az alábbi videóban:
Világtörténelem - 1. rész (History of the World: Part I., 1981)
Ezzel a lazán egybefűzött sketch-komédiával Brooks nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szatirikus formában mutassa be az emberiség történelmének legfontosabb állomásait az Ószövetség eseményeitől egészen a francia forradalomig. Fogadok, nem tudták, hogy eredetileg az úr tizenöt parancsolatot bízott Mózesre, de eltörte az egyik kőtáblát, így lett végül a tízparancsolat? És miért nem beszél senki a pincérekről az utolsó vacsora kapcsán? És hogy nem csak a Monty Python viccelt a spanyol inkvizícióval?
Lenni, vagy nem lenni (To be or not to be, 1984)
Aki még nem látta sem ezt a filmet (ami voltaképpen egy remake), sem 1942-es eredetijét Ernst Lubitsch-tól, az sürgősen szerezze be valahonnan, és tekintse meg, mert garantáltan szakadni fog a röhögéstől. Lengyel színészek a náci megszállás idején náciknak adják ki magukat menekülésük érdekében. Minden ízében zseniális, és bár Brooks "csak" színészként tűnik fel (főszerepben), az alábbi, csak a film soundtrackjén megjelent dal, és a hozzá készült klip is bizonyítja, mennyire hazai pályán is mozgott a film készítésekor. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy a Katasztrófális siker, és a Producerek megírásakor erősen Lubitsch történetének hatása alatt állt.
Robin Hood, a fuszeklik fejedelme (Robin Hood: Men in Tights, 1993)
A régmúlt műfaj paródiáit siratom, mikor a Három Amigóra vagy épp a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme című örök érvényű klasszikusra gondolok. Minden ízében betalál! A klasszikus kalandfilmeket épp úgy nyakon törli, akár a számtalanszor ízzé s csontig rágott Hood-klasszikusokat (vagy Kevin Costnert azért a gyalázatért). Mel, mint a jó öreg Hitchcock, vagy mint Chaplin, maga is szeretett műveiben vizuálisan manifesztálódni, jelen esetben Tuck barát helyett rabbi Tuckmanként parádézik. Rövidre zárva e jeles alkotás magasztalását, nem lennék olyan egykedvű, ha gyakrabban születnének a mában (is) ilyen kaliberű filmeposzok. Alább a teljes alkotás megtekinthető:
Űrgolyhók (Spaceballs,1987)
Ugyancsak a hagymázas múlt körmönfont fonalába gabalyodok, miközben felidézem e műremeket. Megjegyzem, a forgatókönyv szinte tökéletes pontossággal vert sátrat tudatom bugyraiban, s ha épp úgy alakult, hát egy randit is képes voltam tönkre vágni szó szerinti idézésével. Atomjaira szedve vagy úgy teljes egészében kémlelve is tökéletes kifordítása a klasszikus '80-as évekbeli sci-fiknek, a Jedi szonáta (értsd: Csillagok háborúja) kérlelhetetlen pellengérre állítása pedig a kor egyik nüansznyi csodája (már ami a paródiákat illeti). Ha nevettető szórakozásról van, szó és találsz még otthon videomagnót, a lehető legnagyobb retró élmény. Kinek a Van Damme, kinek a Mel Brooks! Íme az egyik kedvenc jelenetünk:
Producerek (The Producers, 2005)
Mel Brooks életművében valamiért fajsúlyos helyet foglal el a Hitler személyével való poénkodás, és bizony e vonal a Producerekben is vaskosan jelen van. Egy lecsúszott Broadway-producer, és a könyvelője kiagyalják a tökéletes svindlit: színpadra állítanak egy darabot, ami eleve tuti bukás, és lenyúlják az összekalapozott tőkét. Ehhez csak meg kell találniuk a létező legrosszabb musicalt, és a legrosszabb alkotó gárdát. Előbbit egy volt náci emigráns (Will Ferrell) személyében lelik meg, aki "Springtime for Hitler" (Hitler tavasza) című borzasztó írásával kerül a látókörükbe. Ehhez jön még egy szörnyű ízlésű meleg rendező, és egy halom mindenre alkalmatlan statiszta. A számításokba azonban hiba csúszik, a műértő közönség szatíraként értékeli a darabot, és az óriási siker lesz. E sztori már önmagában is zseniális, de a szereplők, és a betétdalok simán mindent visznek - aki ezen nem tud röhögni, annak kiégett a viccreléje, mint anno Cartmannek.