Tom Tykwer zseniális filmjének antihőse egy 18. századi, párizsi fiú, akinek extrán jó a szaglása. Ehhez párosul, hogy szegény totál antiszociális, kitaszított gyerek, aki árvaházban nő fel. Miután az anyja megszüli a halpiacon, simán csak berúgja az asztal alá, de túléli, anyja meg mehet a bitófára. Felnőttként egy bőrcserző műhelyben robotol, egyetlen életcélja, hogy szagoljon. Lehetőleg jókat. És minek van a legjobb illata? Naná, hogy a fiatal lányoknak. Rá is akad egyre, akit addig szagolgat a fél városon keresztül, míg véletlen meg nem öli. Sebaj, gondolja hősünk, holtan könnyebben és közelebbről szaglászhatja, kedve szerint. Ezzel csak annyi gond van, hogy a holtaknak egy idő után nem annyira jó a szaga. Emberünk primitív logikája így kikövetkezteti, hogy az egyetlen megoldás tehát, ha konzerválja az illatokat. Örökre. Hol is lehetne hát megtanulni ezt a mesterséget, ha nem egy parfüm készítő mesternél? Dustin Hoffman megtanítja a fiút az alapokra, az meg cserébe felfuttatja a bizniszt. De Hoffman bácsi nem ért az emberi szag megőrzéséhez, így emberünk máshol próbál szerencsét. Az új parfüm manufaktúrában először megpróbál lepárolni egy hajadont, de ez sem a jó megoldás, a hullák zsírban érlelése viszont már annál inkább. Neki is áll hát a mesterműnek, begyűjti 11 leány illatát, a város meg persze megkergül a sok hullától (bár őszintén szólva a művelet szempontjából teljesen felesleges megölni az alanyokat, csak hát emberünk egy lúzer). 12-nek Alan Rickman igen kívánatos, vörös leányát szemeli ki, őt viszont apja joggal félti, így kergetnie kell egy darabig, de azért belőle is illatszert csinál végül. Épp összekeveri a 12 parfümöt egyetlen ultimate illattá, amikor elkapják és börtönbe hajítják a keserves kivégzés ígéretével. Az eddig még viszonylag hihető film ekkor vesz meredek fordulatot. Hősünk ugyanis akkora istencsászár illatot kutyult ki, hogy a nyakán egy cseppjétől elbódít mindenkit a vesztőhelyen, püspöktől kezdve a hóhérig, akik ennek hatására mind angyalnak nézik, majd random orgiába kezdenek a téren. Szó szerint. Itt van tehát emberünk egy fiola isten-parfümmel, amivel akár a világ ura is lehetne, de ő ezzel nem tud mit kezdeni, így csak magára önti a fiola tartalmát és hagyja, hogy az imádattól megkergült párizsi csóringerek széthordják a testét.
Na. Ez így meglehetősen érdekesen hangozhat, mégis egy kiváló alkotással van dolgunk. Olyan karakter bensőjébe rángat bele rendezőnk, ahová először félünk belépni, de nem csak félelmeiben és nyomorában, hanem gyönyörűségében is osztozik a néző. Illatok és keserű, csillapíthatatlan vágyakozás. Mi is akarjuk érezni, bármekkora legyen is az ára.