Hogyan kell ambiciózus filmet csinálni? Mesélj el egyszerre hat, különböző stílusban készült filmet három órában, amelyeket több évtized, néha több évszázad választ el. Mutass be egyszerre egy kalandfilmet, egy drámát, egy krimit, egy vígjátékot, egy sci-fit és egy poszt-apokaliptikus filmet, úgy, hogy azok nemhogy nem zavarják, de tökéletesen kiegészítik egymást, és megkapod az egyik legbátrabb filmet, amit valaha készítettek. A Felhőatlaszt.
Ez az a film, amit számtalan módon el lehetett volna rontani. Nem csoda, hogy a Wachowski testvérek és Tom Tykwer közös projektje csak nagy küzdelmek árán szedte össze a szükséges pénzt (ha Tom Hanks nem vállalja el a szerepet, talán sohasem készülhetett volna el). A legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan lehet egyszerre hat történetet elmondani, ugyanazokkal a szereplőkkel úgy, hogy mindez követhető legyen. Különösen úgy, hogy a hat sztori egyfolytában egymásba vágnak, de még azok sem megadott sorrendben váltakoznak.
A film sikeressége a hihetetlenül profi vágásnak és a nagyon átgondolt forgatókönyvnek köszönhető. A hat történetet nem is annyira az egymásra közvetetten gyakorolt hatásuk, hanem a bennük fellelhető közös motívumok kötik össze. Ez filmelméleti szinten is rendkívül érdekessé teszi a filmet. Látni, ahogy például a 19. századi hajós történetben főhősünk véresen komolyan az életéért küzd, miközben ezzel párhuzamosan, 2012-ben a bohókás öregúr és barátai az elmegyógyintézet gonosz ápolói (köztük a nővé maszkírozott Hugo Weaves) ellen küzdenek a szabadságukért egy skót kocsmában. A két jelenet hangulatában teljesen eltér, a vágás mégis megoldja, hogy ne legyenek együtt zavaróak azáltal, hogy a jelenetek közös mozzanataira apellálnak.
Sokan kritizálták, hogy a film nem eléggé koncentrált és nincs egy nagy közös befejezése a különböző történetnek. Ez valóban így van, de egyáltalán nem is ez a célja. A hat kisfilm mind megoldja egyedül saját magát, egyesével is megnézhetnénk őket anélkül, hogy elveszítenénk a jelentésüket. Amiért mégis zseniális a Felhőatlasz, azt az örök emberi értékeknek köszönheti, amelyet a filmek egymáshoz való kapcsolatában felfedez. Minden történetet áthat a humanitás, az emberi akarat, a változtatásra való vágy, és a bátorság, de az igazán bámulatos az, ahogyan ennek a felismerése felerősíti mindezt. „Ha el akarnám képzelni a mennyet, egy nyíló ajtót képzelnék el. És mögötte ott találnám őt, amint vár rám.” – mondja Sonmi a halála előtt, majd vágás, és belép az ajtón a hajóútról hazatért Adam Ewing, akire szerelme hosszú hónapokat várt.
Bizonyos szempontból a Felhőatlasz nem szól semmiről. Annyira általános és univerzális értékekről beszél, hogy nehéz pontosan körülhatárolni. Egy metafilm, ami olyasmiről próbál szólni, amiről feltételezi, hogy minden emberben megvan és a vágás segítségével magában a nézőben hozza létre a jelentését. Emiatt a film nem egyszerű és rendesen oda kell rá figyelni. De pont emiatt az elbeszélési módja miatt könnyen elképzelhető, hogy filmtörténeti klasszikus lesz belőle.