A nyomorultak egy pocsék film. De egy nagyon jó musical.

Mi van?

Szóval érthetőbben: A nyomorultak történetvezetése katasztrofálisan van kivitelezve, az egyes jelenetek azonban nagyon profin vannak megvalósítva. Egy majdnem három órás filmről van szó, amelyben az összes párbeszédet és monológot énekelve adják elő. Emiatt meglehetősen fárasztó egyben az egész produkciót megtekinteni, ugyanis az egyes számok lassan mozdítják elő a cselekményt. Egyszercsak megjelenik például Éponine (Samantha Barks), aki komolyabb felvezetés nélkül elkezd a viszonzatlan szerelemről énekelni. Ezzel önmagában nem lenne semmi gond, mert a jelenet jól van előadva, megható a zene, a lány jól énekel (2010-ben már a színpadi változatban is övé volt a szerep) és az esőáztatta utca is jól kiegészíti a dalt. A gond a kontextussal van: szegény lány már korábban is eldalolta eme bánatát és mivel olyan nagy szerepe nincs a történetben, ez a külön neki szánt rész indokolatlanul kinyújtja a filmet.

A filmmel úgy általában is ez a gond. A jelenetek inkább önmagukban értékelhetők, a karakterek motivációja nem igazán ível át a történeten. A szereplők inkább archetípusok – A bűnbánó rab, A törvény embere, A szerencsétlen utcalány, A forradalmár, A szerelmes hajadon stb. –, mint sem személyek. Más filmmusicalek egyszerű, ének nélküli jelenetekben adnak lehetőséget a karakterek kibontakozásának (lásd Moulin Rogue) és mivel ez itt nincs meg, a szereplőket nem lehet szubjektív szinten átérezni. Javert (Russel Crowe) éveken keresztül üldözi Jean Valjeant (Hugh Jackman), énekel is eleget a törvény iránti feltétlen elkötelezettségéről, de ezen felül megszállottsága nem igazán érthető.

A Nyomorultak ennek ellenére számos megható jelenetet tartalmaz. A színészek meglepően profin énekelnek, pláne, hogy a sok közeli kép ezt még hitelessé is teszi. Jackman, habár nem rendelkezik figyelemre méltó hanggal, bámulatos, ahogy még éneklés közben is képes teljesen benne maradni a szerepében. Anne Hathaway, habár csak rövidebb ideig szerepel, a film legmeghatóbb jelenetét hozza, mikor nyomorúságáról énekel a kikötőben. Russel Crowe pedig, habár elsőre meglepő énekelni látni, végig hatásosan adja elő szólóit.

Mondhatnám, hogy kár a filmért, mert a forgatókönyvet nagyon nem gondolták át, de nem szeretnék ítélkezni. Lehet, hogy más körülmények között ezek a nagyszerű jelenetek nem jöhettek volna létre, így hát azért kell szeretni a filmet, ami: musical.