Hazánkban sajnos még nem vetítik az itthon már nagy sikerrel futott Ügyvédek című sorozat (The Practice, ismétlése jelenleg az AXN-en) spinoffját. A dolog érdekessége, hogy a Boston Legal a hivatalos kritikák szerint is sokkal jobban sikerült elődjénél.
Az Ügyvédek lezárása olyan, mintha maguk a készítők is utálták volna saját sorozatukat, és a sótlan, folyton moralizáló karakterek helyett egyfajta saját játszóteret szerettek volna, ahol végre kiélhetik magukat - ez lett a Boston Legal. Az anyasorozat utolsó évadában a saját munkaadóit is rommáperlő Alan Shore (James Spader) megismerkedik a jogászok ászával, a hetvenes éveit taposó Denny Crane-el (William Shatner), aki soha egyetlen pert sem veszített még. Denny olyan magabiztos, és akkora hírnévnek örvend, hogy köszönni és érvelni is csak saját nevének ismételgetésével hajlandó, valahogy mégis kijönnek a hasonlóan egoista Alannel, akivel hamarosan elválaszthatatlan örök barátok lesznek, Alan pedig elszegődik Denny cégéhez, a Crane, Pool & Schmidthez. Spader és Shatner párosa pedig az egyik legszerethetőbb, melyet valaha láthattunk, a sorozat mintha az ő jutalomjátékuk lenne. Folyton őrült helyzetekbe keverednek - Denny például igazi vaskalapos fegyvermániás republikánus lévén lépten-nyomon lövöldözni kezd, vagy épp kurvákkal kapja el a rendőrség (Shatner amúgy érdekes módon eredetileg kanadai). Denny a perverz, vagy épp szexista gondolatokon kívül ritkán mond/mutat bármi értelmeset, ebben azonban nagy szerepet játszik, hogy kezdődő Alzheimer-kórja van, melyet magának sem akar beismerni, és csak úgy reflektál rá, mint kergemarhakórra, melyet a vörös hústól kapott el.
Alan Shore és a nők: "Csináljuk úgy, mint a nyulak!"
Néha azonban e feledékenység mintha a készítőkre is igaz lenne. Egy igazi sorozatrajongó valószínűleg idegösszeroppanást kapna attól a szabadosságtól, amellyel az egyes történetszálakat és karaktereket kezelik. Bizonyos szereplők váratlanul és minden magyarázat nélkül eltűnnek a sorozatból, hogy egy-két évad elteltével visszatérjenek egy-egy epizód erejéig. A mellékszereplők évadról évadra cserélődnek a törzsgárda körül, természetesen ugyancsak magyarázat nélkül. Egyes történetszálak elsikkadnak, ugyanakkor az epizódok olyan kreatívan vannak megírva, hogy gond nélkül feledtetik a következetesség hiányát (mely tulajdonság amúgy abból fakad, hogy folyamatosan monitorozták a közönség reakcióit, és ennek megfelelően változtattak a castingon). Ugyancsak érdekes, és a nagy költségvetésű sorozatok esetében ritka jelenség, hogy a szereplők néha kikacsintanak a filmből, és olyan megjegyzéseket tesznek, mintha tudnák, hogy egy tévéfilm résztvevői. Az egyik epizód végén a teraszra lépő Alan Dennyt köszöntve megállapítja, hogy alig látta az aktuális részben. A páros ugyanis minden epizódot az iroda teraszán szivarozva és whiskyt kortyolgatva zár, majd rendszeresen egymás lakásán töltik az éjszakát. Éppen ezért a sorozat egészét végigkísérik a félreérthető helyzeteken alapuló, a szereplők esetleges rejtett homoszexualitásán élcelődő poénok. A multicégek szokásos halloweeni partijain hol rózsaszín flamingóknak öltöznek, hol a hatvanas évek híres kóristalányainak.
Túl azonban a teljesen elképesztő és szürreális jeleneteken, a David E. Kelley-féle Boston Legal egyik nagy erőssége épp az, hogy felesleges és szájbarágó moralizálás nélkül képes reflektálni valós, mindennapi problémákra, legyen szó az abortusz kérdéséről, az amerikai választási rendszer hibáiról, vagy épp az oktatási rendszer hiányosságairól. A sorozat helyenként nagyon markáns véleményt fogalmaz meg, utóbbi esetben például nyíltan rámutat, hogy az érettségizett fiatalok nagy része olyan sötét, hogy még Európát sem találnák meg a térképen, máskor meg Sarah Palint ekézik nagy hévvel. Az utolsó évadban hosszú monológot hallgathatunk meg arról, hogy a televíziók mai kínálata olyan, mintha a nézők egytől egyig fogyatékosok lennének, és ezért kell nekik majmok módjára szaladgáló félmeztelen valóságshow-sztárokat mutogatni (gondoljunk csak a közelmúlt alsógatyás biztonsági őrére). Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ilyen (ön)kritikát valaha bevállalna egy magyar csatorna vagy sorozat. Lelki szemeink előtt ott lebeg a kép, amint egy Ruttner György kaliberű ügyvéd hasonszőrű kollégájával épp Handó Tünde bármire való alkalmatlanságát elemzi két korty viszki között, de nekünk csak a Damu tárgyalására bepofátlankodó Marslakók jutott. Éppen ezért nagyon várjuk, hogy végre Magyarországon is látható legyen az elmúlt évek egyik legérdekesebb és legegyedibb sorozata, mely, nos, az egyik legmeglepőbb fordulattal zárul, amit tévénéző el tud képzelni.
A karakter, aki fél kimondani azt a szót, hogy leszbikus.