Tim Burton már első alkotásaiban is ugyanazt a későbbi filmjeire jellemző hangulatot és minőséget nyújtja a nézőknek, amiért éppenséggel szeretik, máskor (mások) utálják őt és filmjeit. Munkássága azonos elemek ismétlődése, visszatérő -narratív és vizuális- motívumok láncolata. Ez a tendencia csak kevés esetben tört meg, de ekkor sem szakadt el teljes mértékben a burton-i paradigma kelléktárától: olyan filmek, mint a Támad a Mars! (1996), a Majmok Bolygója (2001), vagy a Big Fish (2003) bár egyértelműen különböznek a rendező korábbi munkáitól, tematikus értelemben mégis szervesen illeszkednek az életműbe, közös jellemzőik (fantáziavilágok, különös, emberfeletti lények, mesebeli elemek, groteszk ábrázolásmód) révén. Hogy ez miért bizonyul mégis vonzónak újra és újra, annak a Burton alkotói módszerében és látásmódjában rejlő ambivalencia lehet az oka, melyet már legkorábbi, animációs alkotásaiban is felfedezhetünk.
1982-es, még a Disney égisze alatt készített Vincent című munkája is egyfajta kettősséget hordoz: a gyermeki báj és a horror sötétségének paradox, ám ugyanakkor tökéletes összhangot alkotó keverékét. A gyermeki attitűd azonban nem csak azon oknál fogva határozza meg e filmet, mert a főszereplő Vincent Malloy történetesen egy kisfiú (aki akár a rendező ifjúkori másának is tűnhetne a szemünkben), hanem egyfajta, az egész életműre jellemző alkotói módszer viszonylatában is. A gyermekek ugyanis a legtöbb dolognak egyediséget és személyiséget tulajdonítanak, kíváncsiságuk, mely általában erősebb félelemérzetüknél, arra sarkallja őket, hogy a dolgok mélyére nézzenek, és az egyszerű formák mögött egyfajta misztikus, transzcendens értelmet tapasztaljanak. Gondoljunk csak gyermekkorunk kísérteties éjszakai árnyaira, a tárgyakra, melyeknek nevet és arcot (egyéniséget) tulajdonítottunk, és máris megértjük, mitől annyira zsigeri az élmény, melyet Tim Burton nyújt a nézőknek filmjeivel.
Túl a filmek mélyén rejlő, azokat testközelbe hozó, és a szemlélői azonosulást lehetővé tevő diegetikus vonásokon a szerző dramaturgiai és technikai szempontból is különleges világot hozott létre. Műveiben kihasználja a film nyújtotta intermediális lehetőségek teljes tárházát, ami a különböző, külső elemeknek a filmanyagba történő beépítését illeti. A Vincent narrációja verses formában íródott, képi világát az animáció és a bábjáték együttműködése határozza meg. A fényviszonyoknak a valóságot és a fiú saját álomvilágát összekapcsoló (vagy épp elválasztó) használata hagyományosan színházi eszköz. Hasonlóan hangsúlyosak a film utalásai: a narrátor nem más, mint a főhős példaképe, a horrorfilmekből ismert Vincent Price, a szöveg pedig utalások egész sorát tartalmazza Edgar Allen Poe-tól a B-kategóriás zombifilmekig. Későbbi filmjeire ugyanígy jellemző a különböző külső anyagok és műfaji elemek felhasználása, az Ed Wood (1994) életrajzi vonatkozású történetétől a Sweeney Todd: A Fleet Street démoni borbélya (2007) musicalbetétekkel tarkított szüzséjéig bezárólag.
Könnyedén legyinthetnénk, és leírhatnánk Tim Burton művészetét, mint az önismétlés csapdájába esett, saját maga paródiájává váló szerző példáját, ám a filmjeit jellemző, újító szándékú narratív játék mégis figyelemre méltóvá teszi alkotásainak nagy részét. Rövidfilmjei pedig épp attól érdekesek, hogy egyfajta kvintesszenciáját nyújtják a rendező különleges világának és látásmódjának.