A Pi élete kapcsán a legtöbben a vallás kérdését szeretik felhozni. Nem csoda, hisz maga a narrátor is azt ígéri: olyan történetet fogsz hallani, amely meghallgatása után hinni fogsz Istenben. Ez azonban nincs annyira hangsúlyosan a középpontban, mint azt elsőre gondolnánk. A fiatal Pi, minden különösebb, drámai ok nélkül sokat foglalkozik a különböző vallásokkal, a körülötte élők így vagy úgy reagálnak erre, de a hajókatasztrófa után a hit kérdése inkább az egyedi szituációból (a tengeren való, mentőcsónakos hánykolódás egy bengáli tigris társaságában) adódó, hihetetlen eseményekben kerül terítékre, tehát itt többnyire nem egy a párbeszéd szintjén lefolyó, hittani vitáról van szó. És habár a hit abszolút fontos egy a végtelen vízen hónapokig hánykolódó hajótörött számára, azért mást is lehet értékelni a filmben.

Mint ahogy az a fentiekből is kiderül, a film szerkezete kissé töredezett: a gyermekkort felvezető rész korrekt, de szájbarágós a szüntelen narráció miatt, és a jeleneteket sokszor, teljesen feleslegesen szakítják meg a mesélő idős Pi és az író párbeszédei.

A film abszolút lényegi része, amely az addigiaktól erősen elüt, a hajószerencsétlenség után következik. A Pi élete legkiemelkedőbb eleme a fiatal Pi és a tigris kapcsolatának ábrázolása, bármennyire tűnjék ez első hallásra hihetetlennek. Zseniális, ahogyan a forgatókönyv teljesen hitelessé és meghatóvá teszi ezt a képtelen bajtársiasságot, ahogyan az éhes vadállat szenvedései lassacskán ugyanolyan hatással lesznek a nézőre, mint a főszereplőié. Okos döntés volt a játékidő legnagyobb részét ennek ábrázolására fordítani, mert másképp nem is sikerülhetett volna.  

Ez után következik a már abszolút hiteltelen szigetes rész és a végső megszabadulás. Ezek kapcsán merül fel ismét komolyabban a hit kérdése, mert a húsevő-szurikátás sziget már nem csak a történet filmbeli hallgatói számára, de a néző szemében is teljesen abszurd. Sajnos a végén erre az egyszerű kérdésre lett kihegyezve a film: hiszel Pi-nek vagy nem? Szerencsére állásfoglalás nem történik, de így is jelentősen lecsökkentek a választási lehetőségek, a néző pedig úgy érezheti, hogy a szigetes rész után már igazából csak a vak hit segítségével engedheti meg magának a történet befogadását. Ez pedig nem éppen a legjobb opció.

Személy szerint úgy gondolom, hogy a Pi élete magáról a vallásról túl egyszerűen és meggondolatlanul beszél, és nem, nem kezdtem el hinni Istenben a történet meghallgatása után, de ahogy a témához viszonyul semmiképp sem nevezhető bántónak. Viszont más hozzám hasonló, vallást semmilyen szinten sem gyakorló emberek is megtalálhatják a film értékeit, mert a film döbbenetesen megható, amihez szemkápráztató, éppen-csak--nem-giccses képi világ és rekordminőségű vizuális effektusok társulnak (a tigrisről szerintem senki nem mondaná meg, hogy nem igazi). Ez az alkotás látható hibái ellenére is többről szól, mint az idei Akadémia-jelölt filmek nagy része.