Hunter S. Thompson mint a gonzo maga, mint publicisztikai ikon, mint drogpápa, mint fegyver buzi. A pop-kultikus karakteren túl egy dolog bizonnyal a történelem sarokkövébe vésődött, mégpedig az, hogy nincs a világon még egy olyan újságíró, aki képes lett volna úgy összefogni és hangolni generációját mint ő, illetve olyan politikai hanggal bírni mint HST a cikkeiben. E film egyfajta alternatívája az újságírásban elkövetett doktori életvitelének. Zagyva krónika egy tudatmódosított létezésről, a maga blazírt és álszent ’80-as évek hangulatában.  Az alapsztori, hogy Hunter itt is-ott is beint a sznob társadalom követendő tendenciáinak. Hol egy kórházat locsol fel Wild Turkey-vel, hol egy bíróság épületében fekvőtámaszozik, némi Bloody Mary társaságában. Mindeközben ügyvédje kormányellenes fellángolásaihoz szegődik krónikásként, a fasiszta Amerikát karikírozva a végletekig. Carl Laszlo (ügyvédje) a narratíva kusza folyásában elragadja HST-t az amerikai futball döntőről, majd beülteti egy általa szervezett felkelésbe. Később az elnök kampányrepülőjén keverik a balhét és némi grapefruitot vodkával, no meg az LSD-ről énekel betépve a pilótákkal. Se eleje-se vége tablószerű életképek, parodisztikus idézőjelekkel. Így élt és így alkotott Hunter S. Thompson. Maybe.