„Aki nem ért hozzá, az tanítja. Aki pedig tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár.” – állapítja meg Woody Allen Agyament Harry  (1997) című filmjében, mi pedig parafrazálni fogjuk eme kiszólását, hogy mindjárt az elején önmagunk ellen fordítsuk, egyszersmind lehetséges magyarázatát adjuk egy másik legendás komikus egyik első alkotásának, a Mel Brooks-féle The Critic-nek (1963). Ha a mozi világára alkalmazzuk ugyanis a híres mondást, úgy az analógia egyik végén a rendezők állnak (mint „aki ért hozzá”), míg a kritikusok egyenesen a tornatanárok helyében érezhetik magukat, lévén csak tollukat csikorgatják (sic!), hogy bosszút vegyenek az őket befogadni nem akaró, gonosz filmkészítők világán, és ízekre szedjék az épp eléjük kerülő művet. No persze, az olvasó most méltán kapja fel fejét, mondván: ez nyilvánvaló sarkítás, úgyhogy rögtön tegyük helyére a dolgokat. Előbbi megállapításunkból ugyanis az következne, hogy minden rendező jó rendező, minden kritikus pedig kontár, aki bizony mit sem ért a filmhez. Ez pedig, már csak azon oknál fogva, hogy mindannyian láttunk már rossz filmet, és (jobb esetben) mindannyian olvastunk már-már irodalmi értékű kritikát, hamisnak tűnik. Az a rendező tehát, aki csak a filmet értő embereknek csinál filmet, ugyanolyan kontár, mint az a kritikus, aki azért lett kritikus, mert „nem ért hozzá”. A The Critic azonban mindkét oldalt kiválóan állítja pellengérre.

   Amikor azt írtam, „a Mel Brooks-féle The Critic”, annak ellenére tettem, hogy a filmet igazság szerint egy bizonyos Ernest Pintoff rendezte, hangulatát azonban úgy gondolom, Brooks humora határozza meg, lévén ő maga a film írója, és narrátora (mondhatni: főhőse) egyben. A szüzséről röviden: animációs filmet látunk, melyben színes háttér előtt változatos, nonfiguratív formák váltakoznak. A képfolyamatot velünk együtt követi nyomon egy orosz öregember (Mel Brooks), aki fennhangon próbálja megfejteni az egyes alakzatok jelentését, a körülötte ülők legnagyobb bánatára. Származása, és a tény, hogy a film egyik képzeletbeli, virtuális nézője ő, az elhangzottakból derül ki. A képi világ kiválóan figurázza ki a kezdő animátorok, és videó-művészek túlontúl modoros, művészieskedő alkotásait, mely érzetünkben a barokk hangzású zene is megerősít minket. Brooks karakterében pedig felismerjük azt az öregembert a moziból, aki unos-untalan szükségét érzi, hogy fennhangon nyilvánítson véleményt – ugye, mindannyian találkoztunk már ilyen nézővel. Az élmény azonban korántsem lenne ennyire komplex a megfelelően frappáns címadás nélkül.

 Az alaphelyzet érthető: az öregember „elég idősnek érzi magát”, hogy bármikor hangoskodjon, és kimondja, amit gondol, ennek megfelően mindvégig morog, ami önmagában egy humoros alaphelyzet. De hogy jön ehhez a kritika? Véleményem szerint a szöveg apró utalásai egyben fricskák, melyek kétélű fegyverként működnek. Ne feledjük, e rövidke alkotás a hatvanas években készült, amikor a francia újhullám, a cinéma verité (avagy cinema direct, ha más országot tekintünk) kibontakozott, a művészfilmek pedig (amatőr szinten is) egymást érték. Az olyan mondatok, mint: „Két dollárt fizettem egy francia filmért, egy külföldi filmért, és ezt a szemetet kell néznem!”, vagy „Mi ez? Biztos valami szimbolizmus!” egyértelműen a sznobériába hajló, túlontúl öntörvényű, mondhatni művészieskedő filmkészítést figurázza ki. Az öregember kétségbeesett erőfeszítése, hogy valamiképp dekódolja a képen látottakat pedig a kritikusi beállítódás sajátja: mindenképp magyarázatot akar adni a filmre, neadjisten, belemagyarázni valaminő jelentést („It must be the sex-life of two things!”), ha mást nem, hát azt, hogy a film direkt rossz („I think it’s symbolic… of junk”). Ezek az apró utalások, többletjelentések azonban az aktuális címválasztás nélkül nem működnének. A The Critic a maga három és fél percével képes arra, hogy olyan komplex jelentéshalmazt hozzon létre, mely egyszerre szórakoztató, és a maga módján értelemteli.