A '90-es évek Walt Disney-n már túlesett csemetéi (akár jómagam) a kábeltévés középkorban ráleltek a külhoni nyelven cseverésző, mégis roppant szórakoztató rajfilmkarakterek Mekkájára, nevezetesen a Cartoon Network-re. Hány és hány önfeledt láblógatásba merült - a játéktól tehermentesített - délutánon át váltak bálványainkká a lazán felskiccelt karakterek? S hogy rajongott animációs figuráink felett ki bábáskodott oly sok éven át? Hát Gennagyij Tartakovszkij.
(Fotó: IMDb)
Oroszországban született kartonmágusunk, mint sokan mások Kelet-Európa ölelésétől fuldokolva családostul kereste az ígéret földjét, így került Amerikába. Nehéz gyermekkora s apja halálából fakadó korai felnőtté válása inspirálta, hogy mielőbb karizmatikus karriert fusson be, és az élet csalafinta módon az animáció holdudvarába sodorta. Előbb a Chicagói Columbia Egyetemen tanult animátornak, majd néhány apró botladozás után felvették a California Institue of the Arts-hoz.
Rajzai könnyedek, kissé elrajzoltak. Alakjai pasztell színekből szerkesztettek, minimális törekvéssel a realizmus felé, némileg azonosulva a képregény struktúrával, illetve komoly azonosulást mutatnak a klasszikus japán manga stílusjegyekkel. Frissítő stílusával elmosta a klasszikus rajzfilmkészítés kliséit, rövidre strukturált narratíváiban elnagyolt karakterek csapongtak, humoros felhanggal és könnyen átélhető konfliktusokkal. Eme alkotói jegyek ágyazták meg pályafutásának felívelő szakaszát.
Ha szabad gyermeki rajongással értekeznem, idézzük fel Ceehrios illatú szombat reggeleink örökös vendégét, Dextert és az ő laboratóriumát (Dexter's Laboratory). A géniuszi kisfiú és az ő mafla nővérének kanosszáját egy balerinát ábrázoló plakát ihlette az ódák szerint. A primitív s méltán hatásvadász story pillanatok alatt átélhető volt, akár a leglassúbb gyermekek által is. A klasszikus Tom & Jerry felállás szolgált alapul, valamint a Freud-i testvérpárharc mitikus magasságai formálódtak 2D-be. Dexter utálta nővérkéjét, az pedig szakadatlan molesztálta Einsteini babérokra hágó öcsikéjét. Óriás Didi, mutáns anya, lézer show, gépszörnyek, és minden ami kell, akár egy vurstliban. Igéző hatásának bizonyítéka ama Dexteres tolltartó, mely minden akkori gyermek legféltettebb kincse volt (vagy legalább egy gyűrött plakát a sufniban).
A heroikus rajongásnak örvendő feltaláló gyerek történetét követték a leginkább zsírkréta maszatokkal rokonítható, kissé bugyuta kacatrajzok, például a Pindúr pandúrok (The Powerpuff girl's), azaz a cukrozott X-vegyszeres csodababák, akik megannyi ocsmány főgonoszt lapítottak fasírttá. Megjegyzendő, hogy Tartakovsky itt már jóval nagyobb szabadságot élvezhetett, s mindez utolérhető a karakterei vadságában, valamint egyre brutálisabb megnyilvánulásaikban. A horrorisztikus éra betetőzése a manga/anime szerű túlkarikírozott csatajelenetekben összpontosult, olykor kevésbé gyerekbarát stílusban (bár kövezzenek meg, pöcsösként még élveztem).
A stílusbeli metamorfózis hajnalát jelezte e kor sarokköve, a Szamuráj Jack (Samurai Jack), mely a kóborló harcos küzdelmeit hivatott népszerűsíteni egyfajta rajzolt jidai-gekiként (japán kosztümös film). Itt már jellemző a letisztult forma és az úgynevezett maszkoláson alapuló animáció. A narratíva és a közreadott konfliktusok sokkal inkább az idősebb fiú közönségnek lehetnek szórakoztatóak. Az újszerű produkció sikerének illata egészen a Lucas Arts irodájáig szállt, s a mohó producerek a sikeres alkotóra csimpaszkodtak szépszerével. Szakmai all in lett a Star Wars: Klónok Háborúja (Star Wars: Clone Wars) címet viselő sorozatból, mely nagyobb sikereket könyvelhetett el nézői részről, mint az azonos című élőszereplős verzió.
Azóta csak kisebb iparosmunkákban hallatott magáról egészen mostanáig. Első -minden tekintetben- önálló műve, a Hotel Transylvania (Hotel Transylvania - Ahol a szörnyek lazulnak), napjainkban került a mozikba, a látogatók pszichikai kárára. Bővebben itt olvashattok az új moziról!