A lehetetlen a kortárs amerikai film legfeltűnőbb betegségének egy újabb áldozata: fogalma sincs, hogy mit kezdjen a történettel. Mármint adott egy ’true story’ egy dél-kelet ázsiai árvízről, ami sokkoló, meg borzasztó, meg egyebek, de a forgatókönyv képtelen épkézláb jelenetekkel kipótolni az eseményeket. Pedig ha az élet nem produkál semmi jelentőségteljeset, akkor a forgatókönyvírónak kéne. Nincs átfogó cselekmény, ami igazán fenntartaná a néző érdeklődését, a film első fele tömény katasztrófa, a második fele pánikszerű megoldáskeresés, végül szívszaggató megkönnyebbülés. A történetet leginkább még így lehetne leírni: 15 perc paradicsom, aztán szenvedés, szenvedés, szenvedés… meg még egy kis szenvedés, majd tömény feloldódás (micsoda képzavar!).
Mindehhez egy egyébként profi rendező járul és megkapjuk azt, amit idén már a Prometheus és a Sötét Lovag: Felemelkedés is produkált: egy jó és látványos jelenetekkel, de kiábrándító történettel és karakterfejlődéssel megáldott filmet. Ez kifejezetten dühítő, mert Naomi Watts és Ewan McGregor hatalmasat alakít. Az a szenvedés, amin Watts keresztülmegy két óra alat,t egyszerűen fizikai fájdalmat okoz a nézőnek, a végén már úgy voltam vele, hogy inkább haljon meg, mindenkinek jobb lesz. McGregor inkább csak lelkiekben szenved, de azt nagyon hitelesen, az a jelenet, amikor felhívja az egyik rokont, a film egyik legmeghatóbb jelenete. Emellett a látvány döbbenetes, a hullám érkezése és az azt követő, világrekord minőségű kupleráj hihető és sokkoló. El sem tudom képzelni, hogy mi munka lehetett ezt összehozni.
De mint mondtam, megint minden az alapoknál romlott el. Akármennyit költhetnek a látványra, ha egyszer a karakterek félelmetesen laposak, a cselekmény felépítése pedig hatásvadász. A felvezető 15 percben körülbelül annyi derül ki a családról, hogy jómódúak, a középső gyerek nem bátor, anyuka meg nem szereti a turbulenciát. Ennyi. Értem én, hogy átlagos családdal könnyebb azonosulni, de velük pont, hogy nem lehet, mert csak sablonok. A cselekmény egyébként nem logikátlan, csak a hatásvadászat hiteltelenné teszi. Watts például annyit szenved, hogy egy idő után már teljesen érdektelen, de a film összes részével ez a gond. Pocsékul vannak adagolva a jelenetek, minden be van sűrítve, a végén például zsinórban három egymásra találás megy le, az első még tényleg nagyon megható, de aztán egyre unalmasabb.
Az eredmény végül az lesz, hogy a néző egyszer megdöbben a látottakon, aztán hamar elfelejti az egészet. Mert őszintén, mégis kiről szól a film? Én emberekre nem emlékszem.