A Véres játék főhőse Frank W. Dux, az igazság és a harcművészetek világbajnoka, akit egy létező személyről mintáztak. Amit a készítők nem tudtak, hogy ez a személy valójában egy krónikus hazudozó és hivatásos csaló, aki nem csak sikeres sportolónak, de a CIA ügynökének is megpróbálta már kiadni magát.
A Véres játék egyike azoknak a filmeknek, amelyeket összefoglaló névvel úgy szoktam emlegetni, hogy a "magamtól sosem keresném ki, de ha éppen rátalálok a tévében, biztosan megnézem" kategória. Minden benne van, amitől annyira szerethetőek a klasszikus "verekedős", avagy harcművészeti filmek, amelyeket annak idején videokazettákon cserélgettünk a haverokkal:
- titokzatos harcművészeti verseny a világ minden tájáról érkező, furábbnál furább stílusú versenyzőkkel,
- flashback a főhős gyermekkorára, amikor egy jóságos kínai mester felkészítette (konkrétan minden idők leghosszabb flashbackje a maga 11 percével)
- indokolatlanul gonosz, erős és erőszakos főellenség, akit "lehetetlen legyőzni",
- már-már homoerotikus barátság a főhős és egy másik bunyós között, aki annak ellenére élete cimborája, hogy 10 perce ismerik egymást,
- bosszú- és szerelmes szál,
- zenés montázs tipikus 80-as évek szintis zenére, mely alatt a főhős különböző helyeken ücsörögve magába réved.
Nagyjából ennyiben össze is lehetne foglalni a filmet, ha nem lenne benne "az igaz történet alapján készült elem". Merthogy Newt Arnold filmje azzal adja el magát, hogy az egész sztori egy bizonyos Frank W. Dux nevű fickó élete alapján készült. Csakhogy Frank W. Dux nemhogy világbajnok nem volt soha semmilyen küzdősportban, de az általa emlegett verseny, a Kumite sem létezik, ahogy a mestere, a filmben is megjelenő Senzo Tanaka is kitalált személy.
Az ember, aki ott sem volt
Dux hazugságai azonban sokkal korábban kezdődtek, még jóval azelőtt, hogy küzdősport múltjára hivatkozva megalapította a Dux Ryu Ninjutsu nevű iskoláját, és harci jelenetek koreografálásával kezdett volna foglalkozni (a Véres játék jelenetein ő maga dolgozott, de az Oroszlánszívben is ő vezette Van Damme öklét).
Az Egyesült Államok haditengerészeténél töltött évei (1975-1981) alatt például állítása szerint titkos küldetéseken vett részt Délkelet-Ázsiában, és a CIA is beszervezte fedésben dolgozó ügynöknek. Szolgálataiért megkapta a Becsület érdemérmet (Medal of Honor), élményeit pedig egy Secret Man című könyvben írta meg. Csak azt felejtette el, hogy a haditengerészetnél nyilvántartják az ilyesmit, és mint arra később többen is rámutattak (köztük a Soldier of Fortune katonai magazin), a fellelhető adatok alapján Dux-ot sosem vetették be a határontúlon, kitüntetéseknek pedig nyoma sincs a neve mellett.
A szakértők azt is kiszúrták, hogy a férfi egyik uniformisáról készült fotón olyan plecsni látható, mely a fegyveres erők teljesen másik szervezeti egységétől származik és semmi köze a haditengerészethez, de a többi kitüntetés is rossz sorrendben volt rajta elhelyezve.
Dux ezt azzal magyarázta, hogy az nem a valódi egyenruhája volt, csak egy jelmez egy filmhez, amit ő maga forgatott, a róla szóló adatokat pedig meghamisították vagy eltüntették, hogy ellehetetlenítsék.
Hogy miért állt volna érdekében a hatóságoknak letagadni, hogy valakit a legmagasabb katonai kitüntetésben részesítettek, az rejtély, mindenesetre Robert Gates, a Központi Hírszerzés korabeli igazgatója, későbbi védelmi miniszter tagadta Dux állításait. A Soldier of Fortune magazin is megnyerte a Dux által ellenük indított pert.
A nem létező verseny nem létező győztese
A Black Belt (Fekete öv) nevű harcművészetekkel foglakozó magazinban megjelent egy cikk John Stewart tollából egy fiatal sportember, Frank Dux különös történetével.
Ebben Dux azt állította, hogy 1975-ben részt vett a Bahamákon egy meghívásos tornán, a Kumitén, ahol a világ minden tájáról összeválogatott 60 résztvevő közül ő vitte el a bajnoki címet. Az öt évente megrendezésre kerülő versenyt állítása szerint teljes titokban szervezik és minden alkalommal máshol rendezik meg annak érdekében, hogy megőrizzék exkluzivitását és underground jellegét.
Ez volt legalábbis Dux magyarázata. A hivatalos verzió viszont az, hogy
nem létezik semmiféle Kumite.
Ahogy a szervező International Fighting Arts Association sem. Egy ekkora verseny titokban történő megrendezése a szakértők szerint amúgy is lehetetlenség, az meg különösen bizarrá teszi az egész sztorit, hogy ha valóban annyira titkos az egész, akkor Dux miért beszélhet róla. A válasz nem sikerült valami frappánsra, Frank indoklása ugyanis így hangzott:
Felhatalmazást kapott, hogy hírét vigye a Kumitének, hogy így minél többen jelentkezzenek a tornára!
Akkor most még egyszer: hogy hírét vigye a TITKOS rendezvénynek azért, hogy több résztvevő legyen az eleve MEGHÍVÁSOS versenyen!
A cikk szerzője, Stewart később bocsánatot kért, amiért nem ellenőrizte Dux állításait.
Hasonlóan gyanús elem a történetben Tanaka mester, aki elvileg kitanította Frank-et. Róla azt állította az egykori tanítvány, hogy már elhunyt, de sokkal valószínűbb, hogy soha nem is élt. Ott volt aztán egy Richard Robinson nevű jóbarát is, akiről Dux azt állította, hogy a Kumitén ismerte meg, és ő inspirálta Van Damme filmbéli cimborájának, Ray Jacksonnak a karakterét is. Nos, Robinsonról kiderült, hogy igazából az önjelölt bajnok gyerekkori iskolatársa.
A film egyik társírója, Sheldon Lettich azt állítja, hogy Dux sztoriját egyetlen ember tanúsította, és ő is bevallotta utólag, hogy csak a férfi kérésére tett így. Persze ettől még a történet nem rossz, a Véres játék pedig máig a műfaj egyik legnépszerűbb darabja. Mondjuk ez valószínűleg inkább ellene szól, mint mellette, de
Donald Trumpnak is ez az egyik kedvenc filmje.
Dux később a társírója volt Van Damme első saját rendezésű filmjének, a Kalandornak (The Quest, 1996). Később beperelte Van Damme-ot szerződésszegésért, de azt a pert is elbukta. Az iskolája viszont ma is működik, a honlapja pedig egyenesen csodás!
Filmek egy mondatban. Többnyire.