A bénán romantikus angol, Hugh Grant imádja Andie Ma
cDowell testét, de az első lagzira csak egy gyors numera jut. A másodikon a nő bemutatja a fiúnak vén, skót vőlegényét, de azért a testi kontaktus még mindig belefér. A harmadik menyegző magáé a vágy tárgyáé, ami nem telik túl jó hangulatban, főleg, hogy ez egyik barát pont a helyszínen hal hirtelen halált. Ebből következik aztán maga a temetés, amit az elhunyt meleg élettársa vezet le. Az utolsó lagzi már főhősünké, aki jobb híján egy volt csajához láncolná magát, ám a femme fatale pont ekkor közli, hogy elvált. Hugh egy roppant kínos jelenet alkalmával kénytelen elutasítani az oltárnál az arát, akitől jutalmul kap egy balegyenest az arcába. De persze megérte, mert vágyai nőjével végleg egymásra találnak a délutáni angol esőben.
Mellesleg nagyon vicces film. Tényleg.
A klasszikus sci-finek számító Támadás a Krull bolygó ellen megtekintése során az ember képtelen elvonatkoztatni attól a gyanús érzéstől, hogy a Star Wars és a Gyűrűk Ura* közös gyerekét nézi éppen. És nem csak azért, mert ebben is szerepel Liam Neeson. A karakterek, a történetvezetés, és egyes jelenetek egy az egyben az említett alkotásokra hajaznak. Ezen állításunkat igazolandó alább képekkel dokumentálva igyekszünk lespoilerezni a film lényeges pontjait.
John Cusack második nagy love storyja. Ezúttal lemezbolt tulajdonost alakít, aki már nagyon sokadszor szakít a csajával és végig azon agyal fennhangon, hogy miért hagyják el mindig. Kb. erről szól az egész, bár nem olyan unalmas, mint hangzik. Érdekes az okfejtése, jók a zenék, Jack Black pedig viccesen kretén.
John Cusack első nagy love storyja. Tégla egyszerű az egész, ballagás után a kickboxoló, laza életű srác felszedi nyárra a stréber, ösztöndíjas csajt mielőtt az elutazna Angliába. A probléma természetesen az, hogy túl nagy a love, apa nyaggatja lányát, hogy nagyon húzzon el külföldre tovább stréberkedni, ennek így hát fájdalmas szakítás lesz a vége. De aztán jön a kultikus (már akinek) filmtörténeti momentum az esőben magnóval áldogálással, és a pár együtt megy el külhonba. Milyen szép is ez. Csak azt az ’apa nyuggereket fosztogat’ vonalat nem értettem (a pénz egy dobozban van elrejtve a nappaliban, nem a zenegépben, ami logikus lett volna).
Az igazi fekete komédia. Olyan fekete, mint az éjszaka. Azért olyan fekete, mint az éjszaka, mert nem jut eszembe más, ami feketébb lehetne. De most tényleg. Egy az amerikai társadalom és média középszerűségétől és obszcenitásától csömört kapott kisember fogja a fegyverét és mindenkit lemészárol, aki szerinte hazavágja az amerikai értékeket. Konkrétan akkor pattan el nála a húr, amikor meglátja a Sweet Sixteen című, a valóságban is pontosan ugyanilyen szánalmas tévéműsorban, ahogy egy kamasz kis picsa azon nyávog, hogy nem a sportkocsit kapta szülcsinapjára. Ekkor dönt úgy hősünk, hogy inkább nem magát öli meg (elvált, kirúgták, rákos, lenne oka), hanem a csajt. Odamegy a sulijához és mindenki szeme láttára fejbe lövi. Ez annyira meghatja az egyik lányt, hogy a férfival tart és ezután együtt pusztítanak. Szélsőséges vallásosokat, média-demagógokat, a fiatalokat, akik a moziban telefonálnak. A néző már saját magát szégyelli, ahogy szurkol ennek a láthatóan elmebeteg párosnak, akik valóban, láthatóan Amerika azon, leggusztustalanabb részét pusztítják, amelyhez a valóságban is könnyedén asszociálni lehet. A film csúcspontján egy zenei tehetségkutató zsűrijét és nézőközönségét mészárolják le hidegvérrel, ahol egy énekelni nem tudó, értelmi fogyatékos fiút léptetnek fel, akin aztán az egész ország nevethet. Itt már véget ér az ámokfutás, ezt már nem ússzák meg élve, de ők boldogan halnak meg ügyükért. Bármennyire is legyen ez ellentmondásos a társadalomnak.
Kedves, aranyos, könnyed vígjáték egy nehéz témáról, nevezetesen arról, hogy mi történik, ha felcsinálják az ember lányát. Pofozkodás és kiabálás helyett megértés és támogatás a bűnbeesett tinédzser része, szinte nem is lenne konfliktus, ha az örökbefogadó szülők nem válnának el, vagy főszereplőnknek nem esne a nehezére a fiúzás ekkora testtel. De persze minden megoldódik, a Tic-Tac szagú srác ismét a lányé lesz (vagy fordítva, tökmindegy), Jennifer Garner meg olyan boldog anyuka lesz, hogy a néző legszívesebben elrabolná. Mármint a nőt. Nem a gyereket.
Egy vicc kezdődhetne így: büntetését tölti szombaton az iskolakönyvtárban a menő csaj, a focista, a lázadó, a lúzer, meg az őrült lány. 8 órán keresztül csendben ülniük kell egy helyben és fogalmazást írni arról, hogy kik is ők valójában. Ez persze kevésbé valósul meg, mert a züllött gyerek szeret kötözködni, így hamarosan mindenki veszekszik mindenkivel, hisz mind más amerikai tini sztereotípiákba tartoznak, illik hát lenézni a másikat. No de ismét bebizonyosodik, hogy az ember több ennél, szerencsétlenekben sok minden közös, leginkább az, hogy mindannyijukat utálják a szüleik. A vallomásos résznél szinte már kemény drámába megy át az egész, de szerencsére innen már nincs sok hátra, a focista összejön az őrült lánnyal, a lázadó meg a menő csajjal és nagy királyként megy haza a bűnös társaság.
Eljött a végzős buli éjszakája! Megbosszulandó sérelmek, beteljesületlen szerelmek, a továbblépés nehézségei. Az egyik srác szerelmet akar vallani Jennifer Love Hewitt-nak, aki a 90-es évek egyik menő tinisztárja volt, bár nem tudom, hogy miért. Tény, hogy a lánynak feltűnően hosszú nyaka van, ami még vonzó is lehet. Na mindegy, szóval egy félreértés miatt a csaj először elküldi a francba, de, mi adj Isten, a végén csak egymásra találnak. Nahát. A paraszt focista meg beég amiért dobta ezt a menő pom-pom lányt. A lúzer, akit egész évben szivatott, megsajnálja és megvigasztalja, de aztán a másnap a paraszt paraszt marad. A Sírhant Művekben szereplő lány meg a műnéger Seth Green-el folytat rendkívül rövid aktust a mosdóban, pedig tökre utálják egymást.