A lehetetlen a kortárs amerikai film legfeltűnőbb betegségének egy újabb áldozata: fogalma sincs, hogy mit kezdjen a történettel. Mármint adott egy ’true story’ egy dél-kelet ázsiai árvízről, ami sokkoló, meg borzasztó, meg egyebek, de a forgatókönyv képtelen épkézláb jelenetekkel kipótolni az eseményeket. Pedig ha az élet nem produkál semmi jelentőségteljeset, akkor a forgatókönyvírónak kéne. Nincs átfogó cselekmény, ami igazán fenntartaná a néző érdeklődését, a film első fele tömény katasztrófa, a második fele pánikszerű megoldáskeresés, végül szívszaggató megkönnyebbülés. A történetet leginkább még így lehetne leírni: 15 perc paradicsom, aztán szenvedés, szenvedés, szenvedés… meg még egy kis szenvedés, majd tömény feloldódás (micsoda képzavar!).

Mindehhez egy egyébként profi rendező járul és megkapjuk azt, amit idén már a Prometheus és a Sötét Lovag: Felemelkedés is produkált: egy jó és látványos jelenetekkel, de kiábrándító történettel és karakterfejlődéssel megáldott filmet. Ez kifejezetten dühítő, mert Naomi Watts és Ewan McGregor hatalmasat alakít. Az a szenvedés, amin Watts keresztülmegy két óra alat,t egyszerűen fizikai fájdalmat okoz a nézőnek, a végén már úgy voltam vele, hogy inkább haljon meg, mindenkinek jobb lesz. McGregor inkább csak lelkiekben szenved, de azt nagyon hitelesen, az a jelenet, amikor felhívja az egyik rokont, a film egyik legmeghatóbb jelenete. Emellett a látvány döbbenetes, a hullám érkezése és az azt követő, világrekord minőségű kupleráj hihető és sokkoló. El sem tudom képzelni, hogy mi munka lehetett ezt összehozni.

A nyomorultak egy pocsék film. De egy nagyon jó musical.

Mi van?

Szóval érthetőbben: A nyomorultak történetvezetése katasztrofálisan van kivitelezve, az egyes jelenetek azonban nagyon profin vannak megvalósítva. Egy majdnem három órás filmről van szó, amelyben az összes párbeszédet és monológot énekelve adják elő. Emiatt meglehetősen fárasztó egyben az egész produkciót megtekinteni, ugyanis az egyes számok lassan mozdítják elő a cselekményt. Egyszercsak megjelenik például Éponine (Samantha Barks), aki komolyabb felvezetés nélkül elkezd a viszonzatlan szerelemről énekelni. Ezzel önmagában nem lenne semmi gond, mert a jelenet jól van előadva, megható a zene, a lány jól énekel (2010-ben már a színpadi változatban is övé volt a szerep) és az esőáztatta utca is jól kiegészíti a dalt. A gond a kontextussal van: szegény lány már korábban is eldalolta eme bánatát és mivel olyan nagy szerepe nincs a történetben, ez a külön neki szánt rész indokolatlanul kinyújtja a filmet.

Quentin Tarantino legújabb mozijáról kell véres kritikát ejtenünk, ha már egyszer ő sem szűkölködött az arcunkba fröcskölni több kádnyi művért. Le kell szögezni, mint bárgyú filmnéző imádtam ezt a filmet. Miért? Mert fel sem tűnt, hogy két óra negyven percig húzták az agyamat, holott szinte minden mozzanat matekos metál pontossággal kiszámítható volt. Amíg leülepedett bennem a film iránti elfogult szeretetem, másnapra már a habzó szájú kritikus munkálkodott bennem, mert utólag belegondolva mindenki agyon volt hájpolva a premier előtt, de utána meg aztán pláne, holott se nem Christoph Waltz, de még DiCaprio sem volt az a hű de nagy karakter, akik miatt a film után kapásból kitéptem volna a szemem, hogy ennél az alakításnál soha jobbat ne lássak. 

Maga Quentin Tarantino is megmondta, hogy ezt tartja leggyatrább művének, de ezt elnézhetjük neki azért, mert egyrészt kik vagyunk mi őhozzá képest, másrészt meg azért, mert a spagettiwestern műfajban nem könnyű bravúrt alkotni. Na meg ott van az 1966-os eredeti Django, szóval ezt a filmet úgy érdemes felfogni, mint egy jó mélyre sikerült meghajlást a műfaj előtt. Ellenberger a forgatókönyv kapott egy nagy szakmai csókos puszedlit, egy Golden Globe díj jegyében, ami lássuk be, nem annyira érthető. De nem a fejétől bűzlik a hal. Tarantino most sem adott ki szar munkát a kezei közül, díjazni azonban nem kellett volna a  Django elszabadul című filmért. Nem tudom hogyan kell kinéznie egy forgatókönyvnek, de jelen esetünkben nem érzem úgy, hogy mindenre elég idő lett volna hagyva, mert a semmiből lett egy mesterlövész Django, a vérprofinak eladott, de leginkább csak egy jópofizó Doktor Schultz karaktere is teljesen semmitmondó volt, amit leginkább Calvin Candie hugyozott ketté, de még közel sem a jó értelemben. Ellenben Stephen, azaz Samuel L. Jackson karakteréről senki sem szólt, hogy mennyire viszi a prímet és mintha még a Kígyók a fedélzeten című filmben nyújtott teljesítményénél is jobb lenne itt.

Szuicid bábváros Tim Burton generációs kórjában senyved. A címszereplő gyermeteg srác pedig parafenomén, így holt lelkeket irányít. Yeah! Minden adott egy vizeletszagú hollywoodi kórtünetre. De! Az alkotók a közhely állott szagú mételyét - meglehetősen zavarba ejtő bravúrral - átlépik és a vászonra materializálnak valamit, ami bőven a kóros zombiőrület fölé emelkedik. Norman szellemsuttogóként a népesség nagy százalékának ellenszenvét vívta ki, nem klasszikus alap, de azért pendíti az iskolai tragikomédiát, személyiségi problémákkal és az elfogadás lényegességével tűzdelve - nem a sztori ad tehát okot a vidámkodásra. Aztán pikk-pakk, valami őrült hobó parafrázisa a közösségre hullott ősi átokról, meg pár zombi telepes és egy kölyökboszorkány, és még a popcorn is kihullik a tátott szánkból. Norman persze fasza gyerek a köbön: a világ feléje indukált gyűlölete, a gyök kettővel sétáló zombik, meg egy dagadt cimbi ellenére is megakadályozza az orbitális armageddont. A happy end előtt pedig megtudjuk, hogy a gonosznak vélt boszi valójában egy dühödt kisgyermek, aki csupán "jóéjt" mesére vágyik, a zombik meg bűnbocsánatért esedező gyarmatosítók. Tessenek élvezkedni!

Hogyan kell ambiciózus filmet csinálni? Mesélj el egyszerre hat, különböző stílusban készült filmet három órában, amelyeket több évtized, néha több évszázad választ el. Mutass be egyszerre egy kalandfilmet, egy drámát, egy krimit, egy vígjátékot, egy sci-fit és egy poszt-apokaliptikus filmet, úgy, hogy azok nemhogy nem zavarják, de tökéletesen kiegészítik egymást, és megkapod az egyik legbátrabb filmet, amit valaha készítettek. A Felhőatlaszt.

Ez az a film, amit számtalan módon el lehetett volna rontani. Nem csoda, hogy a Wachowski testvérek és Tom Tykwer közös projektje csak nagy küzdelmek árán szedte össze a szükséges pénzt (ha Tom Hanks nem vállalja el a szerepet, talán sohasem készülhetett volna el). A legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan lehet egyszerre hat történetet elmondani, ugyanazokkal a szereplőkkel úgy, hogy mindez követhető legyen. Különösen úgy, hogy a hat sztori egyfolytában egymásba vágnak, de még azok sem megadott sorrendben váltakoznak.

Nem túl naprakész dolog 2012 végén kritikát írni egy 2011-es filmről, de nehéz lépést tartani a mai rohanó világgal, meg a soron következő írást sem nevezném kritikának, mert nincs meg a fejemben a ténytár a filmet illetően. Nem emlékszem, így szinte biztos, hogy hazánkban, de még Hollywoodban is viszonylag szépen csendben lement a sztori, ami az én homályos látószögemben annyit tesz, hogy csak annyira volt jó, hogy pont nem lehetett róla fröcsögő vitát szítani, de az egekbe magasztalni sem, vagy pedig annyira volt jó, hogy szódával elment és kifújt, vége. Szerintem inkább az előbbi. 

Dredd és kis Dredd.

Volt egy '95-ös mozi, ami eléggé megmozgatta a Dredd buzikat, mert úgy ahogy volt, mind a 96 percével megerőszakolta a kis kockafejek elcseszett kis elméjét, mert az minden volt csak Dredd bíró nem. De még mielőtt felszállnék az emeletes pónilovamra és onnan kezdeném el osztani azt a határtalanul nagy lexikális tudásomat, leszögezem, hogy mind a két film egy isten, csak én vagyok a barom, hogy utánaolvastam a Dredd kultusznak. 

No, ha valami, hát e filmalkotás fogadtatása a papírforma szerint alakult: a fanok orbitális körtüzeket gyújtottak, magukat szőrőslábú félszerzetté maszkírozva, s örömkönnyeik zúgása még Mória bányáinak süket lakóit is fültövön baszarintotta. Nem úgy az ellenlábasok, kik (némiképp joggal) hókkon ragadták a székrekedéses Peter Jacksont, és püfölni kezdték rajta, hogy ejnye meg bejnye, de megalomániásnak teccünk' lenni, meg önismételgetős, egypatronos zseninek, a kutyafáját!

Előzményfilmet utóbb legyártani - s a gyártani szó bármily kegyetlen is, de indokolt - olyan, mint gyümölcsös sört készíteni ("Oké, oké, értem én, de MINEK?"). A hobbit, bár előzményként funkcionál a későbbi grandiózus alkotáshoz, A gyűrűk urához, azt elegánsan, visszafogottan s izzadságtól mentesen teszi (mármint a könyv, természetesen). Akkor pedig miért indokolt a vizuális leképezés esetében a direkt és erőltetett előzményfilmmé kovácsolás?

Nos, a fantasyért való rajongásunkba kapaszkodva könnyedén túllendülhetünk e problémán!

Túl sok jó zenekaros film van, így csak több listán tudjuk bemutatni őket. Legutóbb a legjobb turnéfilmekre mentünk rá, ezúttal következzenek a kedvenc koncertfelvételeink. Teljes filmek és rengeteg jó zene a bejegyzésben!

Bár mozgóképről van szó, kevésen múlt, hogy ne a Képlegény rovatunkba suvasszuk be az olasz Giacomo Sardelli Further Up Yonder című rövidfilmjét. Ez egy time-lapse video, ami NASA-fotókból építkezik, és azt mutatja be, miként fest a Föld a nemzetközi űrállomásról nézve. Nos, röviden: pazarul. Van itt minden, ami kell: sarki fény és viharok az űrből, éjszakai látképek, eszeveszett sebességgel rohanó bolygó, és kedves inspiráló mondatok az űrhajósok szájából (a film alcíme: A message from ISS to all humankind, azaz Üzenet a Nemzetközi Űrállomásról az egész emberiségnek). Reggeli kávé mellé ideális. Szóval teljes képernyőre vele, és vigyázni, mert kiég a szemed, ha HD-ban nézed!