Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) a maga groteszk egyediségében könnyen magába bolondítja az ember fiát. Igaz, a honi meseipar érthetetlenül mellőzi a könyvesboltok polcairól, nyugatabbra több generáció rajong LSD-tripbe hajló történeteiért.Az amerikánus csemeték épp úgy zengnek dalokat a Grinchről karácsony este, mint a nemzetközi valutában utazó multikulti Mikulásról; a rossz fának tűzre kerülése után pedig szívesen emlegetik a bajkeverő Macskát. Hollywood épp ezért nem nyughatott, s a világ minden porontya számára elérhetővé tette a mester alkotásait, filmes adaptációk formájában. Hol hála érje őket érte, hol rozsdás bökő. Legutóbb Horton, a lelkes elefánt tisztelte meg a nagyérdeműt, s most a hírhedt Lorax is eljutott még Kelet-Európába is. Az ige nem rendhagyó, s olykor talán kissé elnagyolt keretbe bújtatott: az elcsépelt igazságok közé búvó környezettudatos nevelés esszenciája pedig nemes célját tévesztve márkás lufivá degradálódik (a szerény mesekönyvi narratíva meghaladta a forgatókönyv írók tehetségét). A történet röviden: kisfiú szerelmes, szerelmének tárgya egy leány, ki vágyódik egy fára (jelzés: a jövőben csak légfrissítő fém-fák libegnek a párás fuvallatok által). A gyermeteg ifjú vértet húz s megkeresi, ki enyhítheti szerelme fahiányát. A város szélén élő mogorva terapeutához lohol legott, aki ellenszenves, de mesét halmoz a mesébe. Rég ő is a legkisebb herceg volt, de becsvágya elpusztította a fákat, ő a fátlanság okozója tehát. A végére persze minden jól alakul, a főgonosz iparmágnás Napóleon-komplexusa ellenére is: fák sarjadnak a kihipózott talajból és még a nagyi is tök laza. A címszereplő karaktere ellenben megfejthetetlen (számomra), valami bajszos ewok/rozmár nász szörnygyermekeként szart se csinál egész végig, csak passog, pedig szerepe szerint kellene mást is. A film végén meg aranyporban úszva virul, majd állítja sortűz elé a narratívát, hatalmas indokolatlanság terhe mellett.