No, ha valami, hát e filmalkotás fogadtatása a papírforma szerint alakult: a fanok orbitális körtüzeket gyújtottak, magukat szőrőslábú félszerzetté maszkírozva, s örömkönnyeik zúgása még Mória bányáinak süket lakóit is fültövön baszarintotta. Nem úgy az ellenlábasok, kik (némiképp joggal) hókkon ragadták a székrekedéses Peter Jacksont, és püfölni kezdték rajta, hogy ejnye meg bejnye, de megalomániásnak teccünk' lenni, meg önismételgetős, egypatronos zseninek, a kutyafáját!
Előzményfilmet utóbb legyártani - s a gyártani szó bármily kegyetlen is, de indokolt - olyan, mint gyümölcsös sört készíteni ("Oké, oké, értem én, de MINEK?"). A hobbit, bár előzményként funkcionál a későbbi grandiózus alkotáshoz, A gyűrűk urához, azt elegánsan, visszafogottan s izzadságtól mentesen teszi (mármint a könyv, természetesen). Akkor pedig miért indokolt a vizuális leképezés esetében a direkt és erőltetett előzményfilmmé kovácsolás?
Nos, a fantasyért való rajongásunkba kapaszkodva könnyedén túllendülhetünk e problémán!
A legtöbb kritika nyilván az új vizuális körítést érte, s nem tagadom: nem pattant szilánkokra az én szerény retinaállományom sem. Egyszerűbben szólva: a HFR (High Frame Rate) technológia egy parasztvakítás, és semmit nem tesz hozzá a filmélményhez. A 3D szemüveg pedig épp úgy kínozta a fültövemet, mint korábban - idegbaj és szilánkokra tördelt papírpohár. Némi változás a térérzékelésben a korábbi 3D-re törekvő filmekkel szemben utolérhető, s bár nem robbantott bankot az új megközelítés, azt tényként kell konstatálni, hogy a mélységélesség/térélmény, mint olyan, új utakon cammog, döcögve, ólomcsizmában, kurva lassan (hazánkban például ez volt az első HFR 3D-ben vetített film, de minek?).
A történetet illetőn ugyancsak köthetjük az ebet a karóhoz, miszerint a könyv sokkal óvatosabban közelített, ez esetben azonban maníros és túljátszott módon tolják az arcunkba a jeleket, melyek megelőlegezik A gyűrűk ura eseményeit, mintha a néző tök hülye lenne, arról nem is beszélve, hogy annyira izzik a felturbózott narratívából a kényszeredett producerek idegenkezűsége, mint ide Karcsadöröge. A korábbi (hm, későbbi?) trilógia vizuális megoldásait kevés újítással, egy az egyben átemelték az újabb kalandförgetegbe, minden különösebb álcázás nélkül - bátor vagy tahó, esetleg az egységesség igénye melletti kiállás, mindenki saját szája íze szerint ítélkezzen.
DE! Mindezt megéri megszenvedni, mivel a receptúra újra működik. Legalábbis szerény személyem csont nélkül felfalta a már egyszer megemésztett falatokat, és még csak nem is büfögött vissza semmit a végére. Persze nélkülözhetetlen a gyermeki lélek, a könyv ismerete pedig épp oly hasznos a film nézése közben, mint amennyire bosszantó. De tényleg, hát ki nem remegte végig ezt az ezer esztendőt? Amióta olvastam, arra vártam, hogy megelevenedjen a vásznon. És lőn! Ez a film (sok hibája ellenére is) szórakoztató, és éppen azt adja, amire várunk: újra beültet minket Tolkien magával ragadó univerzumába. Aki pedig a hosszát, és a terjengősséget kéri számon rajta, azt valószínűleg sűrítve se venné meg e történet és mondavilág. Az igazi Tolkien-fanok már a korábbi trilógiánál sem sajnálkoztak a terjengősségen, hisz így is kimaradtak olyan zseniális karakterek, mint Bombadil Toma.
A karakterek jól kialakítottak, remekül hitetik el az emberfiával, hogy törpök a törpök, Gandalf (Ian McKellen) pedig újra és megismételhetetlenül... azaz megismételve hiteles mágus. A Bilbo-t megformáló Martin Freeman könnyed és lendületes játéka rögtön teret ad az azonosulásra - erről a fickóról (akit amúgy többek között az angol Office és a legújabb Sherlock Holmes epizódjaiból is ismerhetünk, és ami minket illet, szeretünk) simán elhisszük, hogy tényleg egy hobbit. Továbbá ha elfogadjuk Randal Graves zseniális kritikáját a Shop Stop II. legendás jelenetéből az eredeti trilógiát illetően, miszerint az egész egy hosszú, unalmas gyaloglás története ("Even the fuckin' trees walked in those movies!"), úgy A hobbit sokkal inkább egy fékevesztett rohanásnak tűnik, és alig van olyan pillanat, amikor annyira leülne és ellaposodna az egész, hogy rögtön az óránkat kellene néznünk.
A hobbit tökéletes kalandfilm, és ha választanunk kellene, inkább e készülő trilógiát ismételjék majd rommá a kertévék a nem túl távoli jövőben az eredetivel szemben, mert felhőtlen családi mozizásra - könnyedebb, gyermekibb hangvétele, és akciódús jellege okán - sokkal alkalmasabb.