Az ember ösztönösen érzi, ha valami rock’n’roll, azaz igazán belevaló, tökös, ütős, miegymás… Mert a rock’n’roll nem egyszerűen műfaj, neadjisten irányzat, hanem sokkal inkább életérzés, mely minden korban mást és mást jelent. És itt van bizony a kutya elásva: Fenyő Miklós és a Hungária rock’n’roll a javából. Fonyó Gergely filmje, a Made In Hungária azonban korántsem az.
„Kicsit keserű, kicsit sárgább, de a miénk!”
Ismerjük e klasszikus frázist, mely a tények nyelvére fordítva arról mesél nekünk, milyen is az, amikor kis hazánk importálni igyekszik a nagy nemzetköz aktuális áramlataiból valamit. De mindig akadnak kivételek, melyek erősítik a szabályt: a Hungária zenéje ilyen. Semmivel sem savanyúbb, vagy halványabb nyugati előképeinél, mert éppoly őszinte, és nem erőlködik, hogy több legyen, mint aminek szánva van. Aki a hangszálaira veszi, hogy: „Úúú, a kicsi ricsi énekel, a csacska-macska vokál mögötte szvingel”, az semmivel nem akar többet közvetíteni, minthogy a zene jó dolog, lehet rá csörögni, csajozni, és úgy egyébként vegyük lazán az egészet. Nem állom meg, hogy le ne szögezzem a tényt, hogy Fenyő Miklós örökzöld slágereket írt (muhaha), olyannyira, hogy még musical is született belőlük, előbb a Hotel Menthol, majd 2001-ben a Made In Hungária (persze ez sem egyedülálló példa: készült már színpadi produkció a Queen együttes dalaiból, vagy ott a Mamma Mia című ABBA-film). Az élő, színpadi előadás azonban gyökeresen különbözik a filmtől: ami ott működik, és magával ragad, az a képkockákon gyakran cikinek bizonyul, a két forma merőben eltérő dramaturgiával és narratívával operál. Aztán meg ugye, lehet, hogy lassan ki kellene már találni valami újat is, és nem a Ki Mit Tud?-ról nosztalgiázni 40 éve.
Budapest Retro?
A szórakoztatóipar képviselőinek jól jön a retro néven ismeretes divathullám, ami ugye azt jelenti, hogy az ifjabb generáció azt hordja/hallgatja/nézi, amit tíz-húsz éve még anyáik és apáik, és amiről korábban azt gondolták, teljesen gáz. Nincs új a Nap alatt, a tegnapi ebéd mehet a mikrosütőbe, hogy sokadszor álljunk neki a megrágásnak. A Made In Hungária épp ilyen instant-film: az összetevők közt még véletlenül sincsen természetes anyag, az egész könnyen emészthető, de hosszútávon egészségtelen. Lássuk csak: vegyünk egy rendezőt, aki korábban hasonlóan színvonalas alkotásokat tett le filmes ebédlőnk asztalára, úgymint a Tibor vagyok, de hódítani akarok! (2006) című, vígjátéknak szánt Pite-utánérzés, amely leginkább azzal vonzotta a mozikba a tinédzser közönséget, hogy Gregor Bernadett feltáruló bájainak képében végre láthatnak melleket szélesvásznon. Aztán csapjuk hozzá támogatónak a TV2-t, amivel a csatorna letudja a kötelezőt mozgóképkultúra-támogatás címén, meg persze egy vasárnapi film is kipipálva a jövőre nézve, arról nem is beszélve, hogy lehet tolni a reflektorfénybe a megasztáros arcokat, akik enélkül valószínűleg a zenei süllyesztő legmélyén végeznék (lásd Puskás Péter alakítását a filmben, mint Bigali pártfunkcionárius (Scherer Péter) fia). Öntsük nyakon mindezt egy-két húzónévvel: Fenyő Iván, mint a mai magyar filmgyártás ügyeletes nyálgépe nem hiányozhat a vászonról. Azt viszont már végképp nem értem, hogy Bereményi Géza mit keres ebben a filmben. Egy színvonalas életművel, és egy Kossuth-díjjal a háta mögött nem biztos, hogy ilyesmihez kellene adnia az arcát/nevét.
Hogy miért e végtelen szitokáradat, álljon itt néhány triviális példa a film teljes mértékű kidolgozatlanságára, felszínességére vonatkozóan! Először is azt gondolhatnánk, hogy sikeres dalokra filmet építeni nem is volna oly nehéz, de azért egy-két sláger még nem visz el a hátán egy produkciót, melynek a saját közegében, az előismeretek nélkül is működnie kellene. Azonban ez a film egyáltalán nem működik filmként, inkább csak puszta tabló, melyre ügyesen felragasztották e dalokat, így az összkép olybá fest, mint holmi ügyetlenül összefércelt, foltvarrott terítő: szép alkotóelemek hanyagul egymáshoz tapasztott rendben. A dialógusok teljesen esetlenek, és annyira élethűek, mint a már emlegetett televíziócsatorna saját gyártású szappanoperájának jelenetei. A hatvanas évek Magyarországának vizuális megjelenítése sokkal inkább emlékeztet a hasonló időben játszódó amerikai filmek fehér léckerítéssel és fényesre polírozott, parkoló autókkal szegett külvárosképeinek hangulatára, ami mondanom sem kell, szintén rogyasztja kissé a hitelességet. Ez még nem is volna baj, ha a film képes lenne dönteni két különböző út között, tudniillik, hogy összetett, amolyan igazi színes-szagos mű legyen, avagy egyszerű tündérmese, ezt azonban jól láthatóan képtelen szétválasztani a rendező. Teljes következetlenség uralja a történetvezetést is: a pozitív főhős, Miki (Szabó Kimmel Tamás) vetélytársa, Röné (Fenyő Iván) nevéhez köthető rablási szál gyakorlatilag teljesen indokolatlan a történet szempontjából. A jelenetek abszolút hiteltelenek: az aranyszabály, miszerint a vásznon a legkevésbé valószínű dolgok hatnak a legelfogadhatóbbaknak, itt cáfolásra talál. A legékesebb példa talán az a szekvencia, mely egy "autentikus" korabeli házibuliban játszódik. Elébb tanúi lehetünk annak, ahogy egy félrértésből kifolyólag az egyik jampi megszabadítja nőjét annak copfjától egy fűrész segítségével (hogy ezt humorosnak szánták, avagy sokkolónak, nem tudom biztosan, de az én hajam égnek állt tőle), majd megérkezik Röné, és szóváltásba keveredik hősünkkel, aki egy atyai pofon képében kívánja orvosolni a félreértést, mely kissé félrecsúszik, és áhított szerelmét, Verát (Kiss Tünde) sikerül padlóra küldenie. A hölgy az ájulásból feléledve erre annyit reagál, hogy azonmód dalra fakadva szerelmet vall(!), majd kedvesével együtt kiugrik az ablakon, és több emeletet zuhanva egy parkoló autóban landol, melyet kisvártatva totálkárosra törnek, ám megússzák egy karcolás nélkül. Akit e rövid epizód nem indít arra, hogy valami hasznosabb tevékenység után nézzen, az hasonlóan „izgalmas fordulatokra” számíthat a későbbiekben is.
„Jó, hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el…”
A Made in Hungária humorosnak nem elég humoros, musicalnek nem eléggé sűrű (pedig ha valami, hát e dalok képesek lennének rá, hogy minden nézőt jampivá tegyenek, ha csak tíz percre is). Az is kérdés, vajh milyen célközönségnek szánták e rágógumitól tocsogó rockicsodát: azoknak, akik megélték a kort, vajmi kevés újat tud nyújtani, az ifjabb generációnak pedig soha sem lesz igazán átélhető ez a fajta rock’n’roll életérzés.
A Made In Hungária olyan mű, mely alulról fejelgeti előzetes elvárásaink limbólécét, mígnem véglegesen le nem veri azt. Aztán már csak a szivacs segíthet.