Stop Making Sense (Jonathan Demme, 1984)

Egy nem hagyományos koncertfilm a Talking Heads-el. Több előadáson rögzítették a felvételek, minden alkalommal csak egy szögből, hogy ne látszódjanak a kamerák, és így állt össze a végső anyag, mely sokkal inkább emlékeztet egy megrendezett színházi előadásra. A rendkívül előnytelen öltönyöket még elnézzük, de a színpadi mozgás, meg a piros baseballsapka nagyon büntet, így erre a filmre is igaz, hogy kiváló szórakozást nyújt azoknak, akik csak simán tanulmányozni akarják a popkultúrát tekintve nagyon durva '80-as éveket. Persze most is idetesszük, egészben:

The Last Waltz (Martin Scorsese, 1978)

Scorsese sem maradhatott ki a listánkról, és nekünk személy szerint jobban bejön a '78-as Az utolsó valcer, mint mondjuk a 2008-as Shine a Light című Rolling Stones koncertfilm. A Bob Dylan kísérőzenekarából önmagában is fontos rockzenekarrá avanzsáló The Band búcsúkoncertjét megörökítő filmben olyan vendégzenészek fordulnak meg, mint Neil Young, Ringo Starr, Eric Clapton, Muddy Waters, Joni Mitchell, Van Morrison, és persze maga Bob Dylan.

The Song Remains The Same (Peter Clifton, Joe Massot, 1976)

A Led Zeppelin épp a csúcson volt, amikor ezt az azóta klasszikussá avanzsált koncertfelvételt készítették a new yorki Madison Square Gardenben. A címválasztás eléggé találó, mert ez a felvétel azóta is megállja a helyét, és simán ott van a minden idők legjobb koncertjeit tömörítő listán. Bizonyításképp álljon itt a Dazed and confused majd' 30 perces verziója a filmből.

 
The Kids Are Alright (Jeff Stein, 1979)

 
Két év, és Keith Moon eltávozik az élők sorából, de ezen a koncerten még eredeti felállásában nyomja a The Who, akik szó szerint és átvitt értelemben is lebontják a színpadot az előadásukkal. A zenekar dalai még ma is meghatározó részei a popkultúrának, elég ha a számtalan feldolgozásra, vagy CSI filmekre gondolunk. Ráadásul az énekes Roger Daltrey azóta nem csak koncertfilmekben fordult meg szereplőként. 

Pink Floyd: Live at Pompeii (Adrian Maben, 1972)

Nincs is jobb egy közönség nélküli koncertnél. Pompeii városában 79-ben óriási pusztítást végzett a Vezúv kitörése, de egyben ez volt az ami megőrizte maradványait az örökkévalóságnak, a mindent beborító vulkáni hamu ugyanis eredeti állapotában konzervált mindent, ami megmaradt a katasztrófa után. De nem csak ezért ideális helyszín a Floyd pszichedelikus dallamai számára, hanem kitűnő akusztikája révén is. A legjobb katartikus dalok közé is felvett Echoes számára talán ez volt a tökéletes helyszín. A film teljes egészében itt:

Depeche Mode: Devotional (Anton Corbijn, 1993)

A Depeche Mode már a legjobb turnéfilmeket felvonultató listánkra is beverekedte magát a 101 című dokumentumfilmmel, de úgy gondoltuk, hogy nem hagyhatjuk ki a kiváló rendezőt, Anton Corbijn-t ebből a felsorolásból, hisz az ő életműve jórészt a zene körül forog (a Mode és a U2 videóit és koncertjeit rendezte, első játékfilmje, a Control pedig a Joy Division frontemberének, Ian Curtisnek életét dolgozta fel). A Devotional egy pazarul összerakott, vizuálisan is lenyűgöző munka, pláne, ha valaki szereti a Depeche Mode dalait. Teljes film:

U2: Rattle and Hum (Phil Joanou, 1988)

Amikor még Bono-nak is hosszú haja volt. A Rattle & Hum a zenekar rajongói szerint a legjobb koncert evör, és egynémely dal verziója alátámasztani látszik ezt a véleményt. Hihetetlen erő volt ekkor még a U2-ban, ráadásul a film vizuálisan is baromi erős (igen, a fekete-fehér részek ellenére).