Ha némi távolságtartással szemléljük (és eltekintünk a könyvtől), azt mondhatnánk, hogy ez a film tulajdonképpen a Mátrix ellentéte: egy csapat kölyök önként és dalolva vesz részt mindenféle számítógépes szimulációkban, ahol űrcsatákban kell bizonyítaniuk, egészen addig, amíg a "diploma-ütközetük" végén ki nem derül, hogy az már nem is szimuláció volt, hanem a valóság, és ennek hatására tényleg kiirtottak egy egész fajt. A főszereplő srác, Ender, aki a flotta kapitánya volt e mindent eldöntő nagy csata során, végül kénytelen rádöbbenni hogy nevelői, kiképzői voltaképpen mindig is ezt várták tőle: egy ellenségesnek tűnő, de valójában viszonylag békés faj (az idegenek) elpusztítását a veszélyeztetettnek tűnő emberiség megvédelmezése helyett. Ennek a filmnek tehát voltaképpen az az üzenete, hogy az emberiség úgy összességében eléggé seggfej, és mi vagyunk az igazi agresszorok. Az alapötlet zseniális, a könyv is remek, a filmmel azonban jócskán vannak problémák. Vegyük sorra, melyek ezek!

• Mint minden sci-fi, amit az utóbbi időben kivetett magából Hollywood, ez is túl steril, ami a tereket illeti. A jövőben ezek szerint mindig minden tiszta, nincs por, nem korrodálódnak a tárgyak, és a használat sem látszik meg rajtuk a legkisebb mértékben sem. Továbbá mindig mindenki mindent kínos rendben tart, kocka alakú párnákon alszik, és az összes létező tárgy olyan, mintha egy Apple-szaküzletben, vagy egy finn designpalotában laknának az emberek. És természetesen mindenki kezeslábasokat hord, ha kell, ha nem (el sem tudjuk képzelni, micsoda kínnal járhat itt például a nőknek minden egyes alkalommal kihámozni magukat ezekből a hacukákból, ha éppen vécére mennének).

• A film közepe indokolatlanul hosszúra sikerült. Elvileg azt látjuk, ahogy Ender fejlődik a kiképzése során, de valójában csak olyan jelenetek lazán összefűzött sorát kapjuk, ahol mindig rá lehet csodálkozni kivételes stratégiai érzékére. Ez olyan két-három jelenetig oké, utána azonban már abszolút kiszámítható, mi fog történni, és hogy Ender majd ismét lenyűgözi társait és/vagy nevelőtisztjeit. Miközben ezek a jelenetek végig az ő könyörtelen logikáját és kegyetlenségét példázzák, mikor végül kibukik a szörnyű igazság, Ender azt állítja, hogy ha tudta volna, hogy az ellenfél valódi, nem így cselekszik. Ennek fényében viszont a teljes addigi történetnek semmi értelme: a szimulációk célja ugyanis az, hogy a gyerekek, és vezetőjük, Ender olyan tudásra és képességekre tegyenek szert, amelyeket majd a valódi flotta irányítása során élesben is tudnak használni. Ha a szimulációkban olyan stratégiát alkalmaznak, amelyet a valóságban sosem használnának, akkor a teljes képzésük lényegében értelmetlen, ilyen erővel egy talicskányi aprómajmot is kijelölhetnének a földi flotta élére, hisz azok sem tudják, mit tennének élesben. 

• Nincs valódi feszültség. A film felvezetése, és a diákok oktatása során unásig ismételt képsorok (lásd az előző pontot) mind azt igyekeznek sulykolni, hogy az emberiségnek fel kell készülnie az újabb háborúra egy nálunk fejlettebb, pusztító faj ellen. Mindeközben azonban folyamatosan olyan durva technológiával gyakorlatoznak, és olyan eszközökkel szimulálják a csatákat, amiből egyértelműen látszik, hogy itt egyáltalán nem két eltérő fejlettségi szinten lévő faj harcáról, hanem jóval kiegyenlítettebb küzdelemről van szó. A végső csatajelenet már annyira monumentális és csillivilli (bocs, erre tényleg nem találtunk jobb szót), hogy egy másodpercig sem érezzük a nagy nyomást. Így azonban a nagy csavar, tudniillik hogy a szimuláció valójában nem szimuláció, és minden élesben történt, nem okoz különösebb meglepetést, mert nincs mögötte valódi erőfeszítés: volt egy halom durva kütyü, meg egy halom ügyes gyerek, meg sok robbanás az űrben. Míg az ötven évvel a film története előtt lezajlott háborúban még vadászgépekkel vették fel a versenyt az idegen űrhajókkal, itt már olyan gépekkel nyomulnak, amelyeknek különböző termeiben más és más lehet a gravitáció. Hogy a kettő között mi történt, arról egy szó sem esik.

• Ha tényleg csont nélkül fel tudták perzselni a formicok egész bolygóját egy jól célzott lövéssel, kiirtva gyakorlatilag a teljes fajt, akkor végképp nem értjük, miért kellett ehhez éveken át egy csapat kamaszt kínozni, és a szüleiktől elszakítva speciális körülmények között profi gyilkossá trenírozni. Ha eleve az volt a cél, hogy megelőző csapást mérjenek az idegenekre, akkor azt a technikai fejlettségük alapján már bőven megléphették volna a sok hercehurca nélkül is.

• Kiirtották majdnem az egész fajt, végül mégis adtak Ender segge alá egy mindennel felszerelt űrhajót, hogy új hazát keressen az utolsó megmaradt királynőnek (hopp, nem mondtuk, ez egy hangyaszerű faj, ahol a királynő irányít mindent), akinek révén a remények szerint majd mégis fennmaradnak a formicok. Ennek fényében aztán végképp nem értjük, miért kellett mindennek megtörténnie, és ezekre a kérdéseinkre a film egyáltalán nem ad választ. Így aztán az ítéletünk: egy unalmas estét feldobni teljesen jó ez a film, de ha valaki intelligens sci-fire vágyik, az inkább maradjon a könyvváltozatnál.