Még mielőtt belevetnénk magunkat az ópiátgőztől homályos bejegyzésbe, leszögezném: nem a Trainspotting vagy a Requiem egy álomért című filmek zseniálisan megkomponált jeleneteiről kívánok ódákat zengeni. Induljunk ki a nagyon humorosnak szánt vígjátékokból, melyekben előszeretettel élnek azzal a poénfaktorral, hogy a főszereplő valamilyen véletlen folytán, vagy direkt, netalán kényszer hatása alatt drogozni kezd. Az alábbiakat gyűjtöttük össze és úgy listázzuk őket, mint a vígjátékokból összekukázott legviccesebb drogos jelenetek.

Tuti lúzerek (The Comebacks, 2007)

A sztori maga elég primó. Adott egy lecsúszott edző, aki kap egy focicsapatot, hogy a csúcsra juttassa, csakhogy az Edző (mert még a felesége is így hívja) nagyon nagy barom. Az van, hogy a nyomikból összetákolt csapat elkezdi sorra nyerni a meccseket, de a csapattagok mind kitűnő tanulók, és ezt Fields edző nem nézheti tétlenül, mert ahogy azt mindenki tudja, a sportolók nem lehetnek éltanulók. Az első győztes meccs után Fields edző durván megmutatja, hogyan kell csapatni. Egy kis sörre ekit kell enni, amit festékszipuzással kell jól agyoncsapni, majd gyorsan ki kell szórni a "kamu lui vutton táskából" a kínai piacon vásárolt kalóz DVD-ket, majd ez egészet levezetve nincs más hátra, mint szívni egy jó kis adag mariskát, hogy gátlástalanul lehessen fecskére vetkőzni, és a zsekák elől menekülni. A fent leírt jelenetet Itt lehet megtekinteni, alább pedig kisebb ízelítő a filmből:

Ez egy igazi kis romantikus vígjáték, melynek a végén úgyis összejönnek a szerelmesek. De mégsem, mert ez egy Judd Apatow produkció.

Judd Apatow munkásságát ismerve nehéz bármit is mondani, hogy miért is olyan vicces ez a film. Adott ugye két ember Violet (Emily Blunt) és Tom (Jason Segel), akik böszme módon szeretik egymást annyira, hogy még el is jegyzik egymást, csakhogy a nő pszichológusi jövőjét figyelembe véve elköltöznek San Franciscoból Michiganbe. A marhák. Itt és emiatt kezdődnek elszaródni a dolgok. Tom rühelli a helyet, ezért boldogságát a vadászatban, meg a haverja által pocsék módon megkomponált kötött pulóverekben leli. A vadászatot túlzásba vivő ősember stílusban kezd nyomulni már a hétköznapokban is, iszonyat pofaszakállal, szarvaspitével, és szarvas minden alkatrészét újrahasznosítva, abból készült tányérokkal, korsókkal és evőeszközökkel színesíti a hétköznapokat. Az elhidegülés gyenge kifejezés arra, ami kettejük között végbemegy az idők folyamán. És a filmben csak jönnek sorra a beteg poénok. 

De.

A ma embere annyiféle morális méltatással körbefont eposzt kapott a hétköznapok által simára nyalt pofikájába,hogy szinte képtelen is mindezt dekódolni. A hősies bőregértől a Disney (politikailag inkorrekt) kutyulmányain át kijutott a legendáriumból. A régmúltból még emlékünkben lebegő hajós ragadozó ugyancsak a fiókból előpattintható tipikus egysége a filmi hősök archetípusának. Bátor, merész, kellőképpen törvényszegő, gavallér a dumája és még parókát is hord. E gyurmából font kalózkirályság a szükséges narratíván túl azonban képes a műfaj továbbgondolására. Gyermekded mese helyett gegek emelkednek a habokból szerfelett, s a habókos vízi brigantik elböffentenek jó pár regét, s közben vígan fütyüli mindenki a főcímzenét. Nem, hála az égnek senki nem versel. A story alapja, hogy Kalóz Kapitány akar lenni az ÉV kalóza, de böszme legénysége s szelíd szíve gátolja a révbeérést. Majd mikor árbócára mégis vicsorgó zászlót húzna, Charles Darwin húzza át számításait. Jah' meg persze az angol királynő is belepofátlankodik az eseményekbe, majd híg fos önti el a partokat. A végén persze megmenekül a papagájnak hitt madár (kihalás táján a Dodó), és a kapitány valami sokkal fontosabbat fedez fel a díjnál: a barátságot. Nos, nem a történet miatt fogjuk szeretni e mesét. Hanem a végtelen és jól kimunkált angolos humor okán.

Hirtelen nem is tudjuk hova sorolni a témát, vajon zenei rovatunkba, vagy filmes gyűjteményünkbe suvasszuk be e cikket? A koncertfilmek már unalmasak, mi ezért inkább a legjobb dokukat gyűjtöttük össze, melyek egy zenekar mindennapjait igyekeznek bemutatni. Vigyázz, teljes filmek a bejegyzésben!

E filmek közös jellemzője, hogy nem egyszerűen a zenével foglalkoznak, hanem megmutatják, hogy bizony a zenész is ember. Közös jellemzőjük tehát -kevés kivételtől eltekintve- például a turnézással járó fáradtság és fásultság szebbnél szebb képek révén történő ábrázolása. A pillanat, ahogy Frank Black pucér felsőtesttel, nőinek is beillő melleire húzza a takarót a turnébuszban, egyszerűen megfizethetetlen. Következzenek tehát a kedvenc zenekaros dokufilmjeink, mindenféle sorrendiség nélkül.

loudQUIETloud - A film about the Pixies (Steven Cantor, Matthew Galkin, 2004)

Hangos, csendes, hangos, de leginkább mégiscsak csendes - az egyik legnagyobb hatású zenekar baromi jó számokat dobott össze, a magánéletben mégsem ők a legösszeszokottabb csapat. Csúnya veszekedésekkel tarkított felbomlásuk után (melynek során állítólag Black még egy basszusgitárt is hozzávágott Kim Dealhez) 2004-ben félretéve régi sérelmeiket visszatértek a deszkákra, mert időközben sokkal sikeresebbek lettek, mint valaha voltak. Veszekedések már nincsenek, annál mindenki öregebb, de igaza van Deal nővérének, amikor megjegyzi: "Ti négyen kommunikáltok a világon a legrosszabban". Joey Santiago legszívesebben a családjával lenne, Kim kívánságára nem lehet alkohol a backstageben, nehogy visszaessen, Frank Black meg hiába ír dalokat már húsz éve, mindenki csak a Pixies miatt szereti, ráadásul David Lovering sem lett olyan menő bűvész, hogy ne kelljen drogoznia mellette a boldogsághoz. A film teljes egészében itt, angolul tudók előnyben:

A Bourne-sorozatot feltámasztó új epizóddal mindössze annyi a probléma, hogy vajmi kevés köze van az eredeti trilógiához, az a kevés kapcsolat pedig erősen alibiszagú. Egyszerűbben szólva: ha ugyanezt a sztorit nem egy sikeres franchise utózmányaként (igen, van ilyen szó, mostantól) tálalják, jóval kevesebb érdeklődőre számíthatnának.

A Ted hatalmas csalódás.

Pozitív értelemben.

No de hadd fejtsem ezt ki bővebben.

Seth MacFarlane munkássága finoman szólva sem éppen a szívem csücske. Family Guy, American Dad, Cleveland Show... csupa random baromság, erőltetett és kínos. Ezt persze szigorúan a saját véleményem, (túl) sok embert ismerek, akik nagyon szeretik, de engem mindig is taszított, hogy mennyire nincs semmi ezekben a sorozatokban, mennyire kigúnyolnak mindent és mindenkit ami létezik, még úgy is, hogy tudom, direkt erre megy ki az egész.

12 évesen még tetszettek a filmekben a  fingós, szarós, testnedves, és egy egyéb testhajlatokat nemi szervként felsorakoztató jelenetek, de most a közöny és az undor mámorában tudok csak végigszenvedni egy ilyen poénokkal operáló filmet. Ennél a filmnél sem a storyline a fontos, úgyhogy tökmindegy a vége, mert aki megmondja - minden erőfeszítés nélkül - , hogy mi lett a Borat című film vége az nem ember, vagy pedig maga Puzsér Róbert. Egy darab jól koreografált poén volt a filmben, ami így néz ki:

(A boltban megszül egy nő, Aladeen - Sacha Baron Cohen -  a kezébe veszi az újszülöttet és így szól.)

- Sajnálom. Rossz hír. Lány lett. Hol a kuka?

A sorozat (akkor még úgy tűnt, hogy) záróepizódjának eseményei nagyrészt a második rész utolsó (Bourne és Landis telefonon beszélnek New Yorkban) és utolsó előtti (Bourne Moszkvában bocsánatot kér első áldozatainak lányától) jelenete között játszódnak. A CIA-n belül rohadt nagy az igyekezet, hogy valamiképp titokban tartsák a nem túl kedves programot (Fekete Rózsa), ami voltaképpen létrehozta Bourne-t és a hozzá hasonló vérprofi orvgyilkosokat. Már csak azt nem érti a mezei néző, ha az egész projekt ennyire kínos az azt irányító gonosz faszoknak, akkor miért őrizgetnek róla feljegyzéseket egy széfben, ahelyett, hogy simán elégetnék a vérbe.