Samuel Curtis bolyong az univerzumban egy kockaszerű pléhkasznival. Igaz nem céltalanul. Olykor macskát cserél egy kis növésű nőre (mivel a nő és a macska is hiánycikk az űrben), olykor egy nimfa planétára importál friss spermafiókát, a folyton a nemzésre áhítozó bolygólakók kénye-kedvére. Azon túl széleskörű ez a földöntúli vursli, akad táncosversenyes-musiceles komédia, egy kerge, csokinyakis prof. akinek folyton születésnapja és szorulása van, ha pedig nem idegesíti fel valaki, akkor rögtön gyilkol, nem mellesleg főhősünkre is utazik, mint gép. Aztán akadnak még pajtaűrszekérben tobzódó, szarból gyereket gyúró csonttalanná vált cowboyok,no meg egy vicc: „Bemegy egy fickó a bárba és kérdi a csapostól,hogy használhatná e a telefont. Mire a csapos: -Persze. Erre fogja a fickó a telefont és kitörli vele a seggét. Mire a csapos: -Mi?”.  A konklúziós végjátékban pedig mindenki jól jár, hisz elmarad a jó és gonosz valódi párharca, de a főgonosz kap egy pesztrálható utódot, Curtis is kap egy utódlásra termett kurvinyeket, így mindenki boldog. Alkotói nevek betűinek sorrendje. Rockabilly.

 A világ politikai salakja egy puccskísérletre készül, hogy a földet rabigába hajthassák. Ehhez ötezer, minden tekintetben halálos killmachine-t hoznak létre. A gépek elkészültével némi hatalmi féltékenységből elkövetett árulás bontakozik ki, s a gépek tervezője a lángok martalékává válik. Ebből a helyzetből ismerkedünk meg a bolygóközi űrkamionosok sörszagú nemzedékével. John Canyon egy magánzó seggfej (kamionos), aki a mindent uraló cégek ütőerére tapos, mikor csak lehetősége van rá, ám egy kényes szituációból fakadóan el kell intéznie egy kényszerfuvart, természetesen a forgatókönyv szerinti főgecinek. Összeakad egy diner pincérnőjével, illetve egy simaképű kölökgólyával, majd kézenfogva erednek egy furcsa kozmikus-western roadmovie kellős közepébe. Persze az út nem lehet sima, belebotlanak a K mint kalózokba, akik minden hereszerű dolgot örömmel darálnak aprólékká, majd a rakománnyal is meggyűlik a bajuk, hisz az nem más, mint az elpusztíthatatlan killmachine. Végül persze némi önfeláldozással a köbön minden jóra fordul, sőt még a Földre is eljutnak, arról nem beszélve, hogy puszta véletlenségből - no meg némi morális fellációból - a minden hájjal megkent Evilt is sikerül komposztálniuk.  

 Cooper (Trey Parker) és Remer (Matt Stone) kiötlik, hogy az elüzletiesedett sportvilágban van lehetőség valami új csíráztatására. Nevezetesen egy olyan amerikai mozgáskulturális össznépi bajnokságot ötlenek ki, melynek alapja a kosárlabda, de a baseball szabályai szerint. Hatalmas balfaszkodás-forgószél indul, az csak épp megjegyzendő például, hogy a két főfickó orbitális hosszúságú hímtaggal rendelkezik, melyek többször koppannak a flaszteren, mint az ellenséges szervek koponyája. Emellett a békés sportolgatásba belepiszkítana egy pénzéhes fickó, aki a hollywoodi szabályok alapján elbukik, mint stepcipős pingvin egy olajozott hátú mexikóin tavasszal. A főhősök végül serleget szorongatnak, majd a főcímben dalolnak szerfelett. Idiotizmus, szarkazmus, irónia. A South Park biznisz pedig hamarosan az univerzumig hág.

Mormon muki véletlen térítésből egy pornópalota ajtaján koptatja a nagykönyvet. Kis közjáték és némi Ázsiából importált erőszak után, felkérik vállalja el a Szexman szerepét, mivel akciókban gazdag karaktere vonzaná a popó inzultációt kedvelő, pénzes emberek hadát. A kis Mormon belemegy, mivel kell a kredit a lagzira. Lassan azonban kiderül, hogy a vizuális-fuckmágnás nem csak a kupakolás menedzsere, de a fő gonosz is, aki a főszereplők kedvenc Rap-sushi bárjára is rátenné a kezét (illetve egyéb erkölcsileg nem tolerálható gaztetteket szorgalmazna). Innétől fogva az erotikus felhanggal operáló vizuális akciószínészkedés átvált valódi haragból építkező ördögűzésbe. Shanco pedig meggyőz mindenkit arról, hogy ő Shanco és ez magában véve is zseniális. A végén a Mormon főhős elveszi szerelmét és boldogan kacag bele a világba, szakadatlan, a gonosz nemiszerve pedig köddé válik bűnözői egzisztenciájával együtt. Vagy netalántán mégse? 

A négy főhős állati pipa az afrikai hőségre s kereket oldana a régi, szmoglepte New York hagymázas ölelésébe. No persze a hazabumli nem egy szimpla jegyfoglalás a Pan Am egyik (persze nem létező) járatára. A MEGOLDÁS lerágott madárcsont: meglépnek a cirkusszal. A köztes játékidőben akad itt minden, orosz tigris kis lyukkal, francia "állategészségügyes" megszállott, aki Sherlockként rágja az oroszlán sarkait, szerelem, izgalom, shitcentrifuga, las vegasi látványvilág, hazafias "együtt értékesek vagyunk" sallang. Végül pedig végre hazatérnek, de épp az otthon küszöbén jönnek rá, hogy a valódi otthon az állati közösség cirkuszi plebsze (what?). Pedig köztudott, hogy a cirkuszosok káposztaszagúak és rettentően kicsik a kezeik.

Jah' és vicces az egész. Nagyon.

A hipochonder, mindentől fóbiás Bob (Bill Murray) puszta jelenlétével az őrületbe kergeti pszichiáterét, Dr. Leo Marvint (Richard Dreyfuss), aki halál terápiát alkalmazva páciensén a túlvilágra száműzné Bobot, de a terv nem sikerül. Annyira nem, hogy Bob túléli, megírja a nagy sikerű "Halál terápia" című önsegítő könyvét, és mindezek tetejében, hogy érezzük ahogy a sors fura fintora megcibálja a doki orrszőrét, Bob feleségül veszi Leo húgát. 

A hétköznapjait kamionjának fülkéjében tengető országutak királya Stallone, aki a szkanderozás izzadtságszagot árasztó kéjes mámorában tud elmenekülni a szürke hétköznapok elől. A könnyed hobbi – és laza pénzkereseti lehetőség – csak nem egy nagyszabású versenybe torkollik, amit hősünk csak azért képes megnyerni, mert a nyakán ragadt hülyegyereke azt üvölti teli torokból, hogy: „Megtudod csinálni Appaaaaa!!" Na meg persze az sem mellékes, hogy a döntőben is rajta volt az a tetves baseballsapka, és mint ahogy azt tudjuk, ha rajta van a sapka, akkor olyan lesz mint egy gép, megállíthatatlanul megy előre, mint egy dinnyével megpakolt, száguldó kamion. 

Stallone a törvény. Hiába húzzák csőbe, basszák át a palánkon háromszor, rúgják ki fasza kis állásából, száműzik a világvégére és lesz púp a hátán Rob Schneider, simán legyilkol bárkit és bármit legyen az illető Csókos, Kócos az ő jó édes apjuk, vagy a lombik program során kikísérletezett tulajdon ikertestvére Armand Assante. Miután minden negatív karakter elhullott Stallone körül, visszaáll a bírák közé, hogy továbbra is mondogathassa, az „igazságosztó” kézi ágyúval az oldalán, hogy: „Én vagyok a törvény.”

Teljes film a tovább után!

Bruce Willis most is megmenti valakinek a seggét, de ezt egy kicsit tovább cifrázva az is kiderül, hogy a saját rendőr kollégái akarják minimum 2 méterrel a föld alatt látni Mos Def bácsit, mert az olyan dolgokat tud, amik nem szépek a testület korrupt fakabátjaira nézve. És kiderül, hogy a sáros bizniszben maga Willis papa is benne van, ezért úgy gondolja, hogy bemószerolja magát meg az egész bagázst is, csakhogy a kis sütigyáros Mos Def vígan éldegélhessen. A lényeg annyi, hogy mindenki megtud változni.

Én sírtam.