Tom Cruise új filmje olyan, mintha legalább a felét egy halom híres és jó sci-fiből ollózták volna össze (Hold, Mátrix, 2001: Űrodüsszeia). Ebből kiindulva nem is volna ez olyan rossz film (hiszen már bevált paneleket használ), ha nem motoszkálnának ott végig az ember fejében a miértek. Például hogy ha olyan baromi fontos feladat a drónok javítása, és a kutak biztonsága, akkor miért két ember dolgozik rajta összesen? De ne szaladjunk ennyire előre.
Feledés (Oblivion, 2013)
R.I.P.D. - Szellemzsaruk előzetes
Miket nem talál az ember fia? Idén is tele lesz a padlás képregény adaptációkkal, mert lesz ugye a Vasember 3, a Thor 2, az Acélember, a Bosszúállók 2, a Farkas, az újabb X-men mozi, és egy érdekesnek nem mondható, tökösebb Man In Black kópia is érkezik, ez az R.I.P.D. - Szellemzsaruk című film. Nem mennék bele a tyúk meg a tojás analógiájába, hogy amúgy is az M.I.B. volt a nagy előd, ami már 1990-ben napvilágot látott képregény formában, míg az R.I.P.D. a XXI. század gyereke, 2003-ban született és korán elhalálozott kis minisorozat. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy Jeff Bridges idén nem indul az Oscar szoborért, kicsit a bagóra is rámegy, meg a nem túl megfeszített nyugdíjas munkásattitűdbe is belekóstol, had dolgozzanak a CGI-os kismókusok. Kevin Bacon is sztárparádézik egyet, de hogy ő ki fia borja lesz, az egyenlőre rejtély, viszont Ryan Reynolds még mindig csak a Buliszervizes Van Wilder. Ezt írd fel!
Széles vásznon üt a Trónok Harca
A tél az ugye már jócskán betette a hótaposóját az előszobába, úgyhogy kétség sem férhet hozzá, hogy a nyakunkban liheg a Trónok Harca harmadik szezonja. Az HBO volt annyira jó fej, hogy még a világpremier előtt, X embernek egy moziban levetítette harmadik évad legelső részét, amihez rágcsa is járt, meg tombola is, plusz a szervezők mindenki pöcsét kivitték hugyozni, csakhogy ne kelljen a bársonyszékből kiszállni. Na, valami ilyesmi érzés kiváltságosnak lenni. Meg tudnánk szokni.
Íme egy spoiler: ő már kihullott a sorozatból.
Még mielőtt jönnének a vádak, hogy keverem a szezon a faszionnal, leszögezem nem lesz spoiler, bizony, arcon köpöm saját magam, szembe megyek az oldallal, leszarom, hogy mi volt. Akit érdekel a GOT az ide pislogjon, én most a kacsalábon forgó palotában való lakozás magasztos életérzését kívánom átadni, hogy milyen is egy moziban "tévézni."
Gyermekkorunk szép meséi 1.
Mézeskalácsház udvarán tengetett gyermekkorunk meghatározó rajzfilmsorozatait idéztük fel pusztán nosztalgikus célzattal. Először a klasszikus külföldi mesékre repültünk rá, a teljesség igénye nélkül.
Barbapapa (Les Barbapapa, 1973-1977)
A sorozat nevét kölcsönző amorf családfő ama képessége okán, hogy gyakorlatilag bármivé képes átalakulni a sörnyitótól a harckocsiig, ultimét ellenfele lehetne az összes szuperhősnek együttvéve, vagy akár a Terminátor T-1000-es modelljével is felvehetné a versenyt. Ennél egyszerűbb ötlet nincs: egy azonosítatlan faj, aminek tagjai alakváltók, alapesetben pedig egy nagy gyurmagombócra hajaznak, így aztán a megrajzolásukhoz sem kell koreaiak egész seregét felbérelni. A konfliktus forrása általában az, hogy a gyerekek rendszerint valami kalamajkába keverednek, amiből aztán Barbapapa képességei kamatoztatásával kihúzza őket.
tovább »
Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza (2012)
A bombák földjén Oscar-díjas párosa, Kathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már készen álltak a Bin Láden utáni hajszáról szóló új filmjük forgatására, mikor is az élet keresztülhúzta számításaikat: 2011 május 2-án a Haditengerészet különleges egysége egy titkos akció során megölte az első számú főellenséget, Oszáma Bin Ládent. A páros azonban nem hátrált meg, Boal újraírta a forgatókönyvet a fejlemények fényében, és végül el is készült a Zero Dark Thirty.
A film végigvezet minket az első információmorzsák megszerzésétől a végső akcióig meglehetősen autentikusan – Bigelowék célja az események lehetőségekhez mérten minél pontosabb leképezése, a film narratívája is ennek fényében alakul, kevésbé az egyes karakterekre, mint inkább az eseményekre, illetve a hírszerző munka bemutatására helyeződik. Megmutatja a 21. századi hadviselés azon oldalát, melyre eddig kevés film vállalkozott - amit asztalok mögül vívnak, és ami nem kíméli kevésbé az embert, mint a valódi harctér. Fő karaktere, a Jessica Chastain által bravúrosan életre keltett Maya bár más aspektusban, de nem végzi jobban, mint A bombák földjén bombaszakértője. Bigelow filmjének legnagyobb érdeme a visszafogott, elfogulatlan ábrázolás, és az a pátoszmentesség, mellyel az egész történetet kezeli – ebben a harcban nincsenek hősök, csak emberek, akik a munkájukat végzik (aminek a kínzások és vesztegetések mindennapos részei), Bin Láden elfogása pedig nem több egy tűpontosan végrehajtott katonai akciónál, az ellenség kivégzésénél. Bigelow filmje látványos, intelligens, gondolatébresztő és bátor - az idei Oscar-jelölt filmek egyik legjobbja, mely vetélytársai többségénél, köztük a nyertes Argo-akciónál érdemesebb a nézők figyelmére. E sorok írója szerint legalábbis.
Kritikák, filmes listák, vagy egyszerű spoilerek érdekében kövess bennünket a Facebookon, vagy iratkozz fel a Twitter-csatornánkra!
Made In Hungária (2009)
Az ember ösztönösen érzi, ha valami rock’n’roll, azaz igazán belevaló, tökös, ütős, miegymás… Mert a rock’n’roll nem egyszerűen műfaj, neadjisten irányzat, hanem sokkal inkább életérzés, mely minden korban mást és mást jelent. És itt van bizony a kutya elásva: Fenyő Miklós és a Hungária rock’n’roll a javából. Fonyó Gergely filmje, a Made In Hungária azonban korántsem az.
„Kicsit keserű, kicsit sárgább, de a miénk!”
Ismerjük e klasszikus frázist, mely a tények nyelvére fordítva arról mesél nekünk, milyen is az, amikor kis hazánk importálni igyekszik a nagy nemzetköz aktuális áramlataiból valamit. De mindig akadnak kivételek, melyek erősítik a szabályt: a Hungária zenéje ilyen. Semmivel sem savanyúbb, vagy halványabb nyugati előképeinél, mert éppoly őszinte, és nem erőlködik, hogy több legyen, mint aminek szánva van. Aki a hangszálaira veszi, hogy: „Úúú, a kicsi ricsi énekel, a csacska-macska vokál mögötte szvingel”, az semmivel nem akar többet közvetíteni, minthogy a zene jó dolog, lehet rá csörögni, csajozni, és úgy egyébként vegyük lazán az egészet. Nem állom meg, hogy le ne szögezzem a tényt, hogy Fenyő Miklós örökzöld slágereket írt (muhaha), olyannyira, hogy még musical is született belőlük, előbb a Hotel Menthol, majd 2001-ben a Made In Hungária (persze ez sem egyedülálló példa: készült már színpadi produkció a Queen együttes dalaiból, vagy ott a Mamma Mia című ABBA-film). Az élő, színpadi előadás azonban gyökeresen különbözik a filmtől: ami ott működik, és magával ragad, az a képkockákon gyakran cikinek bizonyul, a két forma merőben eltérő dramaturgiával és narratívával operál. Aztán meg ugye, lehet, hogy lassan ki kellene már találni valami újat is, és nem a Ki Mit Tud?-ról nosztalgiázni 40 éve.
tovább »
Die Hard - Drágább, mint az életed (A Good Day to Die Hard, 2013)
Szóljon belőlem a Dia Hard fanatikus - pedig a második részt nem is láttam - ez a rész messze a legszórakoztatóbb az összes közül. És hát nem ez a célja minden filmnek, hogy lekössön, mint egy túszejtő? De igen. Azt azért aláírom, hogy a franchise kicsit már meg lett szégyentelenítve, análisan, hátulról, nem finomkodva, púderes hím taggal. De! Ez a film nagyon adja.
Jó pár kritkát elolvastam már a legújabb Die Hard mozival kapcsolatban, még a Hollywood Hírügynökség eszmefuttatásában is megfürdőztem, hogy ne érhessen meglepetés a filmvászon elé beülve, és hát egy jó szó, az se sok, de annyit sem hallottam a filmmel kapcsolatban, pedig nekem kurvára bejött. Jó a sztori, jól vannak időzítve a beszólások, a bazmegok, a csattanó ugyan nem szól nagyot, nem kellett a popcornos maradék között turkálva keresgélnem diónyi agyamat, de azért az is ott volt a szeren. Vigyázás, mert a tovább után spoilerezés eshetősége áll fenn, na meg a korábbi Die Hard filmek könyörtelen összehasonlításba is beleszaladhat a kedves olvasó! (Utóbbi csak üres fenyegetőzés.)
Gengszterosztag (Gangster Squad, 2013)
Miért kell ezt? - kérdem én zilált s értetlen lélekkel, a tanácstalanság verejtékétől iszamósan. Ha adott egy ennyire pöpec és szexi filmalap, mi az extrudált lófaszért kell annyira hanyag, jóléti péniszkupaknak lenni, hogy egy ilyen felemás produkciót hánynak a vászonra?
A sztori dióhéjban: Los Angelest egy Cohen nevű féreg nézi homokozónak, be is kakkant, ahova csak tud, ám a derűs példaértékben hívőknek ez bassza a csőrét. Kőfejű offiszerek biblia-hű vendettát rögtönöznek és szaunáztatják a gonoszokat, mígnem meglepetések sorozata után pórul járnak. Sírás-rívás. De! Nem ilyen fából faragták a hősies rendőröket, akkora balegyenest visznek be a főgecinek, hogy taknyon csúszik a sittig. A végén csak azért nincs közös örömtánc, mert túl sok láb és kéz törött ripityára, de azért a lemenő napos tengerpart giccsét hektó szám locsolják szépszerével.
Pi élete (Life of Pi, 2012)
A Pi élete kapcsán a legtöbben a vallás kérdését szeretik felhozni. Nem csoda, hisz maga a narrátor is azt ígéri: olyan történetet fogsz hallani, amely meghallgatása után hinni fogsz Istenben. Ez azonban nincs annyira hangsúlyosan a középpontban, mint azt elsőre gondolnánk. A fiatal Pi, minden különösebb, drámai ok nélkül sokat foglalkozik a különböző vallásokkal, a körülötte élők így vagy úgy reagálnak erre, de a hajókatasztrófa után a hit kérdése inkább az egyedi szituációból (a tengeren való, mentőcsónakos hánykolódás egy bengáli tigris társaságában) adódó, hihetetlen eseményekben kerül terítékre, tehát itt többnyire nem egy a párbeszéd szintjén lefolyó, hittani vitáról van szó. És habár a hit abszolút fontos egy a végtelen vízen hónapokig hánykolódó hajótörött számára, azért mást is lehet értékelni a filmben.
Mint ahogy az a fentiekből is kiderül, a film szerkezete kissé töredezett: a gyermekkort felvezető rész korrekt, de szájbarágós a szüntelen narráció miatt, és a jeleneteket sokszor, teljesen feleslegesen szakítják meg a mesélő idős Pi és az író párbeszédei.
Samsara (Samsara, 2011)
Pár éve írtam egy esszét Ron Fricke Baraka (1992) című zseniális filmjéről. Eme írásomban amellett érveltem, hogy a Baraka az ultimate dokumentumfilm, mert a narráció, illetve a cselekmény teljes hiánya tökéletesen objektív képet mutat világunkról. Látszólag véletlenszerű felvételeket csodálhatunk meg különböző kultúrákról és a természetről, a néző tudatalattija pedig a maga szubjektív világképét párosíthatja a képekhez, létrehozva egy teljesen egyedi jelentést.
Persze ma már tudom, hogy ez egy meglehetősen naiv elképzelés, hiszen a képekhez nem csupán a narráció és cselekmény párosít jelentést, hanem olyan, a néző számára kevésbé feltűnő filmes fogások is, mint a zene, a keretezés, a beállítás és a vágás. Ennek ellenére a Baraka más dokumentumfilmekhez még így is viszonylag szabadabban kezeli a mondanivalót (ellentétben olyan meredek példákkal, mint Michael Moore fröcsögős filmjei).
A Samsara Ron Fricke következő rendezése, mely lényegében ugyanerre a koncepcióra épít. Ismét narráció nélküli, gyönyörű, a világ szinte minden táján készített felvételek látszólag véletlenszerű sorozata építi fel, buddhista szerzetesektől kezdve a nyugati plázákig rengeteg mindent láthatunk, létrehozva ezzel egy színes képet változatos bolygónkról.