A lehetetlen a kortárs amerikai film legfeltűnőbb betegségének egy újabb áldozata: fogalma sincs, hogy mit kezdjen a történettel. Mármint adott egy ’true story’ egy dél-kelet ázsiai árvízről, ami sokkoló, meg borzasztó, meg egyebek, de a forgatókönyv képtelen épkézláb jelenetekkel kipótolni az eseményeket. Pedig ha az élet nem produkál semmi jelentőségteljeset, akkor a forgatókönyvírónak kéne. Nincs átfogó cselekmény, ami igazán fenntartaná a néző érdeklődését, a film első fele tömény katasztrófa, a második fele pánikszerű megoldáskeresés, végül szívszaggató megkönnyebbülés. A történetet leginkább még így lehetne leírni: 15 perc paradicsom, aztán szenvedés, szenvedés, szenvedés… meg még egy kis szenvedés, majd tömény feloldódás (micsoda képzavar!).
Mindehhez egy egyébként profi rendező járul és megkapjuk azt, amit idén már a Prometheus és a Sötét Lovag: Felemelkedés is produkált: egy jó és látványos jelenetekkel, de kiábrándító történettel és karakterfejlődéssel megáldott filmet. Ez kifejezetten dühítő, mert Naomi Watts és Ewan McGregor hatalmasat alakít. Az a szenvedés, amin Watts keresztülmegy két óra alat,t egyszerűen fizikai fájdalmat okoz a nézőnek, a végén már úgy voltam vele, hogy inkább haljon meg, mindenkinek jobb lesz. McGregor inkább csak lelkiekben szenved, de azt nagyon hitelesen, az a jelenet, amikor felhívja az egyik rokont, a film egyik legmeghatóbb jelenete. Emellett a látvány döbbenetes, a hullám érkezése és az azt követő, világrekord minőségű kupleráj hihető és sokkoló. El sem tudom képzelni, hogy mi munka lehetett ezt összehozni.