Tom Cruise új filmje olyan, mintha legalább a felét egy halom híres és jó sci-fiből ollózták volna össze (Hold, Mátrix, 2001: Űrodüsszeia). Ebből kiindulva nem is volna ez olyan rossz film (hiszen már bevált paneleket használ), ha nem motoszkálnának ott végig az ember fejében a miértek. Például hogy ha olyan baromi fontos feladat a drónok javítása, és a kutak biztonsága, akkor miért két ember dolgozik rajta összesen? De ne szaladjunk ennyire előre. 

Miket nem talál az ember fia? Idén is tele lesz a padlás képregény adaptációkkal, mert lesz ugye a Vasember 3, a Thor 2, az Acélember, a Bosszúállók 2, a Farkas, az újabb X-men mozi, és egy érdekesnek nem mondható, tökösebb Man In Black kópia is érkezik, ez az R.I.P.D. - Szellemzsaruk című film. Nem mennék bele a tyúk meg a tojás analógiájába, hogy amúgy is az M.I.B. volt a nagy előd, ami már 1990-ben napvilágot látott képregény formában, míg az R.I.P.D. a XXI. század gyereke, 2003-ban született és korán elhalálozott kis minisorozat. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy Jeff Bridges idén nem indul az Oscar szoborért, kicsit a bagóra is rámegy, meg a nem túl megfeszített nyugdíjas munkásattitűdbe is belekóstol, had dolgozzanak a CGI-os kismókusok. Kevin Bacon is sztárparádézik egyet, de hogy ő ki fia borja lesz, az egyenlőre rejtély, viszont Ryan Reynolds még mindig csak a Buliszervizes Van Wilder. Ezt írd fel!

A tél az ugye már jócskán betette a hótaposóját az előszobába, úgyhogy kétség sem férhet hozzá, hogy a nyakunkban liheg a Trónok Harca harmadik szezonja. Az HBO volt annyira jó fej, hogy még a világpremier előtt, X embernek egy moziban levetítette harmadik évad legelső részét, amihez rágcsa is járt, meg tombola is, plusz a szervezők mindenki pöcsét kivitték hugyozni, csakhogy ne kelljen a bársonyszékből kiszállni. Na, valami ilyesmi érzés kiváltságosnak lenni. Meg tudnánk szokni.

Íme egy spoiler: ő már kihullott a sorozatból.

Még mielőtt jönnének a vádak, hogy keverem a szezon a faszionnal, leszögezem nem lesz spoiler, bizony, arcon köpöm saját magam, szembe megyek az oldallal, leszarom, hogy mi volt. Akit érdekel a GOT az ide pislogjon, én most a kacsalábon forgó palotában való lakozás magasztos életérzését kívánom átadni, hogy milyen is egy moziban "tévézni." 

Mézeskalácsház udvarán tengetett gyermekkorunk meghatározó rajzfilmsorozatait idéztük fel pusztán nosztalgikus célzattal. Először a klasszikus külföldi mesékre repültünk rá, a teljesség igénye nélkül.

Barbapapa (Les Barbapapa, 1973-1977)

A sorozat nevét kölcsönző amorf családfő ama képessége okán, hogy gyakorlatilag bármivé képes átalakulni a sörnyitótól a harckocsiig, ultimét ellenfele lehetne az összes szuperhősnek együttvéve, vagy akár a Terminátor T-1000-es modelljével is felvehetné a versenyt. Ennél egyszerűbb ötlet nincs: egy azonosítatlan faj, aminek tagjai alakváltók, alapesetben pedig egy nagy gyurmagombócra hajaznak, így aztán a megrajzolásukhoz sem kell koreaiak egész seregét felbérelni. A konfliktus forrása általában az, hogy a gyerekek rendszerint valami kalamajkába keverednek, amiből aztán Barbapapa képességei kamatoztatásával kihúzza őket.

A bombák földjén Oscar-díjas párosa, Kathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már készen álltak a Bin Láden utáni hajszáról szóló új filmjük forgatására, mikor is az élet keresztülhúzta számításaikat: 2011 május 2-án a Haditengerészet különleges egysége egy titkos akció során megölte az első számú főellenséget, Oszáma Bin Ládent. A páros azonban nem hátrált meg, Boal újraírta a forgatókönyvet a fejlemények fényében, és végül el is készült a Zero Dark Thirty.

A film végigvezet minket az első információmorzsák megszerzésétől a végső akcióig meglehetősen autentikusan – Bigelowék célja az események lehetőségekhez mérten minél pontosabb leképezése, a film narratívája is ennek fényében alakul, kevésbé az egyes karakterekre, mint inkább az eseményekre, illetve a hírszerző munka bemutatására helyeződik. Megmutatja a 21. századi hadviselés azon oldalát, melyre eddig kevés film vállalkozott - amit asztalok mögül vívnak, és ami nem kíméli kevésbé az embert, mint a valódi harctér. Fő karaktere, a Jessica Chastain által bravúrosan életre keltett Maya bár más aspektusban, de nem végzi jobban, mint A bombák földjén bombaszakértője. Bigelow filmjének legnagyobb érdeme a visszafogott, elfogulatlan ábrázolás, és az a pátoszmentesség, mellyel az egész történetet kezeli – ebben a harcban nincsenek hősök, csak emberek, akik a munkájukat végzik (aminek a kínzások és vesztegetések mindennapos részei), Bin Láden elfogása pedig nem több egy tűpontosan végrehajtott katonai akciónál, az ellenség kivégzésénél. Bigelow filmje látványos, intelligens, gondolatébresztő és bátor - az idei Oscar-jelölt filmek egyik legjobbja, mely vetélytársai többségénél, köztük a nyertes Argo-akciónál érdemesebb a nézők figyelmére. E sorok írója szerint legalábbis.

Kritikák, filmes listák, vagy egyszerű spoilerek érdekében kövess bennünket a Facebookon, vagy iratkozz fel a Twitter-csatornánkra!

Az ember ösztönösen érzi, ha valami rock’n’roll, azaz igazán belevaló, tökös, ütős, miegymás… Mert a rock’n’roll nem egyszerűen műfaj, neadjisten irányzat, hanem sokkal inkább életérzés, mely minden korban mást és mást jelent. És itt van bizony a kutya elásva: Fenyő Miklós és a Hungária rock’n’roll a javából. Fonyó Gergely filmje, a Made In Hungária azonban korántsem az.

„Kicsit keserű, kicsit sárgább, de a miénk!”

 Ismerjük e klasszikus frázist, mely a tények nyelvére fordítva arról mesél nekünk, milyen is az, amikor kis hazánk importálni igyekszik a nagy nemzetköz aktuális áramlataiból valamit. De mindig akadnak kivételek, melyek erősítik a szabályt: a Hungária zenéje ilyen. Semmivel sem savanyúbb, vagy halványabb nyugati előképeinél, mert éppoly őszinte, és nem erőlködik, hogy több legyen, mint aminek szánva van. Aki a hangszálaira veszi, hogy: „Úúú, a kicsi ricsi énekel, a csacska-macska vokál mögötte szvingel”, az semmivel nem akar többet közvetíteni, minthogy a zene jó dolog, lehet rá csörögni, csajozni, és úgy egyébként vegyük lazán az egészet. Nem állom meg, hogy le ne szögezzem a tényt, hogy Fenyő Miklós örökzöld slágereket írt (muhaha), olyannyira, hogy még musical is született belőlük, előbb a Hotel Menthol, majd 2001-ben a Made In Hungária (persze ez sem egyedülálló példa: készült már színpadi produkció a Queen együttes dalaiból, vagy ott a Mamma Mia című ABBA-film). Az élő, színpadi előadás azonban gyökeresen különbözik a filmtől: ami ott működik, és magával ragad, az a képkockákon gyakran cikinek bizonyul, a két forma merőben eltérő dramaturgiával és narratívával operál. Aztán meg ugye, lehet, hogy lassan ki kellene már találni valami újat is, és nem a Ki Mit Tud?-ról nosztalgiázni 40 éve.

Szóljon belőlem a Dia Hard fanatikus - pedig a második részt nem is láttam -  ez a rész messze a legszórakoztatóbb az összes közül. És hát nem ez a célja minden filmnek, hogy lekössön, mint egy túszejtő? De igen. Azt azért aláírom, hogy a franchise kicsit már meg lett szégyentelenítve, análisan, hátulról, nem finomkodva, púderes hím taggal. De! Ez a film nagyon adja.

Jó pár kritkát elolvastam már a legújabb Die Hard mozival kapcsolatban, még a Hollywood Hírügynökség eszmefuttatásában is megfürdőztem, hogy ne érhessen meglepetés a filmvászon elé beülve, és hát egy jó szó, az se sok, de annyit sem hallottam a filmmel kapcsolatban, pedig nekem kurvára bejött. Jó a sztori, jól vannak időzítve a beszólások, a bazmegok, a csattanó ugyan nem szól nagyot, nem kellett a popcornos maradék között turkálva keresgélnem diónyi agyamat, de azért az is ott volt a szeren. Vigyázás, mert a tovább után spoilerezés eshetősége áll fenn, na meg a korábbi Die Hard filmek könyörtelen összehasonlításba is beleszaladhat a kedves olvasó! (Utóbbi csak üres fenyegetőzés.)

Miért kell ezt? - kérdem én zilált s értetlen lélekkel, a tanácstalanság verejtékétől iszamósan.  Ha adott egy ennyire pöpec és szexi filmalap, mi az extrudált lófaszért kell annyira hanyag, jóléti péniszkupaknak lenni, hogy egy ilyen felemás produkciót hánynak a vászonra?

A sztori dióhéjban: Los Angelest egy Cohen nevű féreg nézi homokozónak, be is kakkant, ahova csak tud, ám a derűs példaértékben hívőknek ez bassza a csőrét. Kőfejű offiszerek biblia-hű vendettát rögtönöznek és szaunáztatják a gonoszokat, mígnem meglepetések sorozata után pórul járnak. Sírás-rívás. De! Nem ilyen fából faragták a hősies rendőröket, akkora balegyenest visznek be a főgecinek, hogy taknyon csúszik a sittig. A végén csak azért nincs közös örömtánc, mert túl sok láb és kéz törött ripityára, de azért a lemenő napos tengerpart giccsét hektó szám locsolják szépszerével. 

A Pi élete kapcsán a legtöbben a vallás kérdését szeretik felhozni. Nem csoda, hisz maga a narrátor is azt ígéri: olyan történetet fogsz hallani, amely meghallgatása után hinni fogsz Istenben. Ez azonban nincs annyira hangsúlyosan a középpontban, mint azt elsőre gondolnánk. A fiatal Pi, minden különösebb, drámai ok nélkül sokat foglalkozik a különböző vallásokkal, a körülötte élők így vagy úgy reagálnak erre, de a hajókatasztrófa után a hit kérdése inkább az egyedi szituációból (a tengeren való, mentőcsónakos hánykolódás egy bengáli tigris társaságában) adódó, hihetetlen eseményekben kerül terítékre, tehát itt többnyire nem egy a párbeszéd szintjén lefolyó, hittani vitáról van szó. És habár a hit abszolút fontos egy a végtelen vízen hónapokig hánykolódó hajótörött számára, azért mást is lehet értékelni a filmben.

Mint ahogy az a fentiekből is kiderül, a film szerkezete kissé töredezett: a gyermekkort felvezető rész korrekt, de szájbarágós a szüntelen narráció miatt, és a jeleneteket sokszor, teljesen feleslegesen szakítják meg a mesélő idős Pi és az író párbeszédei.

Pár éve írtam egy esszét Ron Fricke Baraka (1992) című zseniális filmjéről. Eme írásomban amellett érveltem, hogy a Baraka az ultimate dokumentumfilm, mert a narráció, illetve a cselekmény teljes hiánya tökéletesen objektív képet mutat világunkról. Látszólag véletlenszerű felvételeket csodálhatunk meg különböző kultúrákról és a természetről, a néző tudatalattija pedig a maga szubjektív világképét párosíthatja a képekhez, létrehozva egy teljesen egyedi jelentést.

Persze ma már tudom, hogy ez egy meglehetősen naiv elképzelés, hiszen a képekhez nem csupán a narráció és cselekmény párosít jelentést, hanem olyan, a néző számára kevésbé feltűnő filmes fogások is, mint a zene, a keretezés, a beállítás és a vágás. Ennek ellenére a Baraka más dokumentumfilmekhez még így is viszonylag szabadabban kezeli a mondanivalót (ellentétben olyan meredek példákkal, mint Michael Moore fröcsögős filmjei).

A Samsara Ron Fricke következő rendezése, mely lényegében ugyanerre a koncepcióra épít. Ismét narráció nélküli, gyönyörű, a világ szinte minden táján készített felvételek látszólag véletlenszerű sorozata építi fel, buddhista szerzetesektől kezdve a nyugati plázákig rengeteg mindent láthatunk, létrehozva ezzel egy színes képet változatos bolygónkról.