Azoknak, akik sietnek, kezdjük egyből a három legfontosabb ténnyel a Robotzsaru-remaket illetően:

1. A Robotzsaru a Bing-et használja keresésre, amikor a múltjáról szóló cikkek után kutat!

2. A jövőben Detroit nem egy elnéptelenedett pusztuló trágyadomb, hanem egy sima fejlett nagyváros.

3. Elég vicces soundtrack: a film végén például az I Fought The Law megy a The Clash-től.

Ha némi távolságtartással szemléljük (és eltekintünk a könyvtől), azt mondhatnánk, hogy ez a film tulajdonképpen a Mátrix ellentéte: egy csapat kölyök önként és dalolva vesz részt mindenféle számítógépes szimulációkban, ahol űrcsatákban kell bizonyítaniuk, egészen addig, amíg a "diploma-ütközetük" végén ki nem derül, hogy az már nem is szimuláció volt, hanem a valóság, és ennek hatására tényleg kiirtottak egy egész fajt. A főszereplő srác, Ender, aki a flotta kapitánya volt e mindent eldöntő nagy csata során, végül kénytelen rádöbbenni hogy nevelői, kiképzői voltaképpen mindig is ezt várták tőle: egy ellenségesnek tűnő, de valójában viszonylag békés faj (az idegenek) elpusztítását a veszélyeztetettnek tűnő emberiség megvédelmezése helyett. Ennek a filmnek tehát voltaképpen az az üzenete, hogy az emberiség úgy összességében eléggé seggfej, és mi vagyunk az igazi agresszorok. Az alapötlet zseniális, a könyv is remek, a filmmel azonban jócskán vannak problémák. Vegyük sorra, melyek ezek!

Martin Scorsese filmje az év vígjátéka. És még életigazsággal és sablonos üzenettel is szolgál A Wall Street farkasa, hogy a jó elnyeri méltó büntetését, és hogy a drog rossz.*

Nem ez az első sorozatos posztunk, nem is agyhalottakként ültünk le ide a legmenőbb kábeltévés zombipornóról írni valami nagy kattintásszámgyanús kis izét. Mellőzve a statisztikai adatokba való indokolatlan belebuzulást, hogy hányan nézik és töltik a sorozatot, mennyien pofáznak róla twitteren és hogy mindezek ellenére mi a zimankós lófaszért nincs még nálunk képernyőn A Sétáló Halottak. Beszéljünk csak simán a most lement negyedik évad első nyolc részéről, amit akár mindentől függetlenül is kezelhetnénk, mert sem az eleje nem kapcsolódik NAGYON szorosan az utolsó évad utolsó részéhez és a mostani rész is úgy ért véget, hogy teljesen lenullázta az eddig szépen felállított új világ reményekkel teli és zombikkal csak ímmel ámmal megfűszerezett békés, nyugodt miliőjét.

Drapp vászonnadrág repül a sivatagban. Földet ér, majd egy lakókocsi hajt át rajta. A sofőrön gázmaszk és alsónadrág, semmi más. Az anyósülésen még egy maszkos alak, hátul kettőt a padlón előre-hátra visz a lendület. A kocsi nekihajt egy nagyobb bokornak, a sofőr kiszáll, sziréna vijjog, egyre hangosabb. A férfi visszaugrik az autóba egy kameráért és egy fegyverért. Könnyekkel küszködve búcsúzik a családtól, majd kiáll az útra, úgy, alsógatyában, és fegyvert szegez – jöjjön, aminek jönnie kell.

2008-ban így indult a Breaking Bad. A férfit Walter Hartwell White-nak hívták. Így indult egy hosszú és lebilincselő út. Múlt hét hétfő óta (magyar idő szerint) már azt is tudjuk, hogy ért véget a széria, amit már jó ideje a legnagyobbakkal (pl. Maffiózók, Drót) emlegetnek egy lapon.

CSÖCSÖK! Kurvák, ütés és drog. Erről szólta film, semmi többről. Tény, hogy nem egy tipikus iszunk, oszt bebaszunk jellegű bezzeg ezek a mai fiatalok kifutású tanmese a Spring Breakers. Elgondolkodtatni nem gondolkodtat el, de nem is untat annyira, hogy eret pattintsunk vagy idegesítő, hogy felképeljük az első szembejövő risza bajnok tinipicsát. Ha nincs jobb, akkor nézős kategória, de mindig van jobb. Tippre mondjuk a Sharknado vagy a Tango és Cash vagy A pusztító vagy a Dredd bíró bármikor.

Túl azon, hogy itt hangzik el Stallone szájából a filmtörténet egyik legszebb önreflexív mondata ("Rambo? Az egy buzi!"), ez a klasszikus akciófilm számos hihetetlen tanulságot tartogat. Az IMDb vonatkozó fórumait böngészve összeszedtük a legfontosabbakat a film helyenként nagyon szürreális pillanatai közül, avagy dolgok, amiket nem tudnánk az ilyen és ehhez hasonló mozik nélkül.

Simán lecsúszhatunk a nadrágszíjunk segítségével egy villanydróton, hogy aztán uszkve kilenc méteres magasságban elengedve azt szinte karcolás nélkül fussunk tovább a zuhanást követően.

Ritkaságszámba megy, de olvastam a könyvet. Így kicsit furcsa is volt beülni egy olyan filmre, aminek tudom a végét, de már a mozi közben nem ezen hergeltem magam. Tény, hogy hibátlan adaptációja lett a könyvnek, de egy-két dolog teljesen felesleges volt. 

Sajnos a Vasember-trilógia túlságosan epikus befejezést akart magának, és amint a mondatszerkesztésből és a sokat sejtető sajnos kifejezésből is egyértelműen kiderül, ez kevésbé jött össze. De csak akkor, ha kritikus szemmel nézem a filmet, mert amúgy kiváló szórakozás, magával ragad, meg minden amit akartok, de ahogy A sötét lovag: Felemelkedés esetében kellett egy másodszori megnézés, hogy kiszúrjam az ordas nagy hibákat, illetve az apró körömpiszoknyi szálkákat, úgy a Vasember 3-ról kifelé jövet a mozi folyosón máris tudtam nyühögni, hogy: eh, ez azért lehetett volna jobb is.

A sorozat arról szól, miként meséli el kilenc évad alatt Ted Mosby (Josh Radnor) a saját gyerekeinek, hogy hogyan jött össze az anyjukkal. A nagy kérdés nem csak ez, hanem hogy ki is a bizonyos anya, mert őt a 8. évad utolsó epizódjáig nem pillanthatjuk meg. Nos, az Államokon kívül még ki sem jött az említett évadzáró, de szerencsére a CBS elvégezte helyettünk a piszkos munkát, így már mindannyian tudhatjuk, hogy ő az: