Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) a maga groteszk egyediségében könnyen magába bolondítja az ember fiát. Igaz, a honi meseipar érthetetlenül mellőzi a könyvesboltok polcairól, nyugatabbra több generáció rajong LSD-tripbe hajló történeteiért.Az amerikánus csemeték épp úgy zengnek dalokat a Grinchről karácsony este, mint a nemzetközi valutában utazó multikulti Mikulásról; a rossz fának tűzre kerülése után pedig szívesen emlegetik a bajkeverő Macskát. Hollywood épp ezért nem nyughatott, s a világ minden porontya számára elérhetővé tette a mester alkotásait, filmes adaptációk formájában. Hol hála érje őket érte, hol rozsdás bökő. Legutóbb Horton, a lelkes elefánt tisztelte meg a nagyérdeműt, s most a hírhedt Lorax is eljutott még Kelet-Európába is.

Tim Burton már első alkotásaiban is ugyanazt a későbbi filmjeire jellemző hangulatot és minőséget nyújtja a nézőknek, amiért éppenséggel szeretik, máskor (mások) utálják őt és filmjeit. Munkássága azonos elemek ismétlődése, visszatérő -narratív és vizuális- motívumok láncolata. Ez a tendencia csak kevés esetben tört meg, de ekkor sem szakadt el teljes mértékben a burton-i paradigma kelléktárától: olyan filmek, mint a Támad a Mars! (1996), a Majmok Bolygója (2001), vagy a Big Fish (2003) bár egyértelműen különböznek a rendező korábbi munkáitól, tematikus értelemben mégis szervesen illeszkednek az életműbe, közös jellemzőik (fantáziavilágok, különös, emberfeletti lények, mesebeli elemek, groteszk ábrázolásmód) révén. Hogy ez miért bizonyul mégis vonzónak újra és újra, annak a Burton alkotói módszerében és látásmódjában rejlő ambivalencia lehet az oka, melyet már legkorábbi, animációs alkotásaiban is felfedezhetünk.

A Disney stúdió  kürtőkalapot emelt az IT-sok, geekek, nördök előtt. Egész estés animációs filmjük a gamer szubkultúra klasszikusai előtt hempereg, méghozzá ízlésesen, remek humorral, mindezt egy érdekfeszítő vizuális platformon. A címszereplő fickó unja a banánt, azaz az örökös rosszfiú státuszt, terápiázza is magát rendesen, mert a depi elemésztené, a kiutat pedig nem másban leli, mint hogy hőst vizionál magából. Fel is kerekedik szépszerével egy modern hentelős játékba lovagias tetteket végrehajtani, ám a seggét többször is véresre porolják, ráadásul hero énjének fejlesztése közben a játékvilágra szabadít valami vírusos processzorgyulladást. Az önképzőkörből mentőakció fabrikálódik, s az örök igazság fénye ragyogja be a végefőcímet: a hős ott lakozik minden élőlény, vagy pixelhalom szívében.

Mi köze van Jockey Ewingnak az észtekhez? Mi a közös David Hasselhoffban és egy moszkvicsban? Hogyan lehet lázmérővel tévét nézni? És hogy jön egymáshoz a diszkó és az atombomba? Mindez kiderül a tovább után, vagy ha megnézik az alábbi filmet (a bejegyzés végén teljes egészében)!

No, miután fizikai fájdalmaim alábbhagytak, egy réges-régi, mégis nem túl idős trash horror halovány emlékképe ötlött fel bennem, melyben a meglett zombik hadát szemkápráztató tűzijáték show-val bandzsították a teljes tengelyferdülésig. Puritán párhuzam, elismerem, mégis képtelen vagyok szabadulni ettől a gondolattól. Snyder korántsem tehetségtelen, ámde az életében amúgy sem nélkülözött túlzások fátyla az ő tudatát is teljesen ellepte, miután megesküdött Hollywooddal. Oké, értem én: vizualizált orgia mindenek felett. Elvégre 3D-t írunk, és ki a pokolból szökött életidegent izgat manapság a narratíva? Minket nem, úgyhogy egy pirospont. Trash és pornó, yeah; ledér lányok vaginájából aranyozott ping-pong labdák törnek elő, viva la libidó, újabb pirospont. Mégis, minden elvárt filmbarbarizmusa ellenére, a néző felálltakor csak a fogak közé rekedt m&m-szel tud foglalkozni, egyébiránt minek. Acéledzett lányai hiába lépkednek (a rendező által „megnemértett” Eredet mintájára) dimenzióból dimenzióba, s ropnak haláltáncot mindennemű gőznácikkal, orkokkal, sárkányokkal és generációgyilkos séfekkel, a katarzis elmarad, a szemet gyönyörködtető akció reakció nélkül marad, csak az a furcsa viszkető érzés marad ott a halántékban, és a bosszúszomjat keltő mozijegy.

Tényleg szopás!

Ez a film úgy ragyog a sivár hollywoodi filmkínálatok rengetegében, mint Edward bőre, ha napfény éri. De most komolyan, Erről a filmről vagy jót, vagy semmit. 

Kicsit foghúzósan álltam neki, hogy megnézzem végkifejletet, be is táraztam magam mellé egy kisebb vodkás üveget, de én lepődtem meg a leginkább, amikor rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz. Mármint nem a vodka, mert arról tudtam, hogy finom, szeretem, imádom, de hogy a film, na az nem volt semmi. Ha lesznek/vannak vámpírok, akkor remélem, hogy azok ilyenek. Na persze nem a  gonosz, csuhás, embervért szopó ál-illuminati fajta, hanem a Cullen család-félék, a vegák a csúcskirályak. (Bár innen nézve akkor a steaket félig véresen szerető emberek is vámpírok, vagy nem?)

Ben Affleck legújabb filmje, Az Argo-akció kapcsán úgy éreztük, itt az ideje, hogy bemutassuk első rendezői munkáját, egy 1993-as rövidfilmet. Álljon itt tehát a maga teljességében a mindössze 15 perces alkotás, melynek címe: I killed my lesbian wife, hung her on a meat hook, and now i have a three-picture deal at Disney. Azaz nagyjából: "Megöltem a leszbikus feleségem, felakasztottam egy húskampóra, és most van egy hármas szerződésem a Disney-nél". Ebben a műben minden benne van, ami egy igazán rossz debütáló alkotáshoz kell: értelmetlen forgatókönyv, halálian ripacs színészek, látványosan az arcunkba tolt társadalom(és Hollywood)kritika, mindezzel együtt azonban roppant szórakoztató, már ha az ember szereti azt a bizonyos "mi a franc ez?" élményt. Ben Affleck maga egyébként szégyelli a filmet, mert állítása szerint egy olyan ember keze munkájának tűnik, akinek nincs jövője a filmszakmában - szerencsére azóta már bizonyította, hogy tud ő jobbat is, ha akar.

Ben Affleck alászáll a trapéznadrág, az arcszőrzet, és a változatos nemzetközi konfliktusok világába, hogy aztán megistenülve térjen vissza onnan - a '70-es és '80-as évek fordulóján játszódó Argo-akció című legújabb rendezését az egekig magasztalják a kritikusok, szerintünk pedig tisztességes iparosmunka, melynek kedvéért simán érdemes lesz majd ébren maradni, ha egyszer műsorra tűzi a TV2/RTL Klub az éjszakai sávban. Azt mondják, kijátszani a "based on a true story" kártyát már eleve fél siker, no, és jelen film storyja tökéletes példája annak, melyre röhögve rálegyintenénk, bajszunk alatt a realitásérzékről és a hitelesség teljes hiányáról morogva, ha közben nem volnánk tudatában annak, hogy ezt az egész abszurd helyzetet az élet, meg a CIA írta. Mert ez itt a lényeg, kérem szépen.

Az Interpol frontembere, Paul Banks a legújabb hírek szerint a szólólemeze után újra nagy fába vágja a fejszéjét, és főszerepet vállal egy egész estés játékfilmben. Kíváncsian várjuk az eredményt, de addig is összeszedtük a legemlékezetesebb színésszé vedlett pop/rocksztárokat.

A ZZ Top ikonikus arca, Billy Gibbons eléggé jellegzetes külseje révén nem nagyon kapott olyan szerepeket, ahol nem saját magát, vagy más, kevésbé híres extrém rock-zenészt kell alakítani. Előbbire számos (konkrétan 39) példa akad, ám nehogy azt gondoljuk, hogy kizárólag dokumentumfilmekben és tévéshowkban fordult meg önmaga szerepében: több sorozatban is okozott már galibát Billy F. Gibbons felbukkanása (a hazánkban talán legismertebb, jelenleg is futó példák: CSI - Miami helyszínelők; Két pasi, meg egy kicsi; Igen, drágám). A Vissza a jövőbe-trilógia harmadik részében még csak statisztaszerepben felbukkanó rocksztár (egy zenészt alakított a háttérben) rendszeresen visszatérő szereplője a Dr. Csont című sorozatnak. Itt az egyik főszereplő, a csontvázak vizuális rekonstruálásáért felelős Angela apját alakítja, egyébként utcazenész, aki hol felbukkan, hol eltűnik, és rendszerint a frászt hozza a nő aktuális udvarlóira különös viselkedésével.

Roger Daltrey-t a The Who énekesi posztja mellett színészként is jegyzik, bár ő is csak mellékszerepekig vitte. Olyan alkotásokban láthattuk a háttérben, mint a Spionfióka, aztán rájött, hogy sorozatokban sokkal menőbb felbukkanni. Játszott klasszikusokban (Sliders, Hegylakó), de a ma futó népszerű sorozatokban is előfordul néha: az Azok a '70-es évek Show-ban egy nagyon durva musicalbetétekkel tarkított részhez asszisztált, a CSI: A helyszínelőkben pedig régóta körözött sorozatgyilkost alakított, méghozzá meglepően jól.

Történelem:

A történelmi feljegyzések alapján (II. Pius pápa, Antonio Bonfini) III. Vlad gróf minden logikától elzárkózott megalomániás őrült volt, aki kegyetlen kínzásokkal tartotta rettegésben a közelében élő népeket, mellékneve, a Drakul jelentése sárkány (lévén Zsigmond király már apját a Sárkány Lovagrendbe iktatta) pedig pöpec alapjául szolgált a későbbi vérszopó legendáriumnak. Mindez nem véletlen, hisz  egyik kedvenc kínzási módszere, mellyel a pórnépet gyötörte, a  testnyílásokon keresztül történő karóba húzatás volt, mindemellett állítólag nem zárkózott el a csecsemőfalástól és az élve nyúzástól sem (mindez azonban csak annyira igaz, mint Mátyás legendás igazságossága: a múlt ködébe vesző tényeket elhomályosították a későbbi mendemondák). Kegyetlenkedései közepette hatalommániáját sem volt képes kielégíteni, épp ezért számtalan értelmetlen hadakozásba fogott, így került szembe II. Mohamed török szultánnal, illetve Mátyás királlyal is, aki tömlöcbe vettette a megbízhatatlan erdélyi mumust, nehogy leégjen a nagy magyar napfényben.

"Igazi vladember"

(Fotó: Wikipedia)