Történelem:
A történelmi feljegyzések alapján (II. Pius pápa, Antonio Bonfini) III. Vlad gróf minden logikától elzárkózott megalomániás őrült volt, aki kegyetlen kínzásokkal tartotta rettegésben a közelében élő népeket, mellékneve, a Drakul jelentése sárkány (lévén Zsigmond király már apját a Sárkány Lovagrendbe iktatta) pedig pöpec alapjául szolgált a későbbi vérszopó legendáriumnak. Mindez nem véletlen, hisz egyik kedvenc kínzási módszere, mellyel a pórnépet gyötörte, a testnyílásokon keresztül történő karóba húzatás volt, mindemellett állítólag nem zárkózott el a csecsemőfalástól és az élve nyúzástól sem (mindez azonban csak annyira igaz, mint Mátyás legendás igazságossága: a múlt ködébe vesző tényeket elhomályosították a későbbi mendemondák). Kegyetlenkedései közepette hatalommániáját sem volt képes kielégíteni, épp ezért számtalan értelmetlen hadakozásba fogott, így került szembe II. Mohamed török szultánnal, illetve Mátyás királlyal is, aki tömlöcbe vettette a megbízhatatlan erdélyi mumust, nehogy leégjen a nagy magyar napfényben.
"Igazi vladember"
(Fotó: Wikipedia)
Legenda:
A vámpírrá manifesztálódást vélhetően rettenetes, vérszomjas híre alapozta meg, valamint a köznép gunyoros és rettegéssel átszőtt mendemondái. A csecsemőkből főzött vacsora története épp úgy gyanút kelthetett a síron túli származásra, mint a meggyilkoltak véréből kotyvasztott fittness-ital fogyasztása. A szóbeszéd lassú tűzként égetett hosszú agyarszerű fogakat, denevérszerű szárnyat és emberi vér után vágyó olthatatlan szomjat a gróf alakjára.
Irodalmi és mozgóképes pályafutás:
Az irodalmi klasszikussá válásban Bram Stoker regényes rémalakja segítette a Drakula legendát, nevesül a 1897-ben íródott Drakula gróf rémtettei. E mű szolgált a későbbiekben szinte minden klasszikus vámpír történet alapjául.
Az egyik első -s alapfilmnek nevezhető alkotás- az 1922-es Nosferatu, F. W. Murnau némafilmje. Az expresszionista jellemzőktől eltérően a filmet valós helyszíneken forgatták, a fentebb említett regény alapján, s mivel az író rokonai jogi vitákat szítottak, az adott történettől sokban eltért a mozgóképes verzió. Új neveket kaptak a szereplők (például Vlad helyett Orlok grófra kereszteződött Drakula), Van Helsing karaktere teljesen kimaradt, valamint a vámpír alakja, a pestis megtestesítőjeként patkányszerű alakot kapott, s a regénytől eltérően rettegett a napfénytől. A film legendáriumához tartozik, hogy több munkás is eltűnt a forgatás közben és a valódi koporsó melyet a film díszleteként használtak (és Erdélyből való volt) a forgatás végére köddé vált.
Jóval később a híres művészfilmes Werner Herzog alkotása, A Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979) a rendező sajátos ars poétikáját vegyítette az expresszionista némafilmes elemekkel és egy különleges esszenciával bíró vámpírfilmet kanyarintott a nézők elé. A vércsapoló gróf karakterét a vitatott tehetségű Klaus Kinski játszotta, kinek tébolyult alakításában Drakula egy viselhetetlen, maníros bőregérré avanzsálódott - egyes értekezők szerint e formálás tette a gróf karakterét emberközelivé, s mutatta meg annak belső kínszenvedéseit a halhatatlanságtól (részemről egy felhúzott kezű bohóc vinnyog németül, értelmetlen Miki egér-szerű fogakkal).
"Kiszívom a véredet!"
E két jeles klasszikus után a lista szinte közreadhatatlanul óriási, mind a trash-ipar, mind Hollywood s a teljes filmművészet csontig fejte a vámpírkultuszt. A filmek mellett mindenképp tisztelgést, valamint egy perces néma olvasást kíván Lugosi Béla alakja, aki magyarként Hollywood egyik leghíresebb Drakulája volt. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül válogattam össze néhány általam nagyra becsült vámpíroskodó mozit.
Például a nyolcvanas évek egyik gore horror filmje, melynek alkotója a klasszis Poltergeist rendezője Tobe Hooper volt (itt már szó esett kevésbé sikerült alkotásáról is): az 1985-ös Életerőben (Lifeforce) erotikusan túlfűtött űrvámpírok pattintják fel a védtelen átlagpolgárok ütőereit, majd mumifikálódott üccsisdobozként hajigálják el őket a sivatagban. Izmos kult.
Érdekes csemegeként lapul a japán anime, a D, a vámpírvadász, 1986 (吸血鬼ハンターD, Kyūketsuki Hantā Dī). Hideyuki Kikuchi 34 vápírnovellát írt s ezekből kettő (az első és a harmadik) szolgált alapjául az említett mozgóképes verziónak. Az európai és amerikai körökben jól ismert történeteknél jóval líraibb és vérben tocsogó a japán mester vámpír eposza. Alakjai olyan apokaliptikus "hentelésekben" tobzódnak, hogy minden jobb üzleti érzékkel rendelkező vámpír azonnal vérivót rendezne be küzdelmeik helyszínein az éhező kollegáknak.
Guillermo del Toro mexikói vámpírtacoja mellett sem lehet elmenni, hogy ne lépjünk véres tócsáiba - a jellemző motívumokon túl a rendező minden jól bevált klisét elhagy, és Cronos című alkotásában inkább a függőség pszichikai vetületére és az öröklét problematikájára emeli a hangsúlyt. Brutális és magával ragadó, nem véletlenül volt a mester hollywoodi ugródeszkája.
Ha már mehikói izzásban állítjuk pellengérre a jó öreg Vlad gróf unokaöccseit, említést kell tenni az Alkonyatól pirkadatig (From Dusk Till Dawn) félhollywoodi/félgrindehouse horrora, mely a Tarantino és Rodriguez páros egyik iszamós és perverz agymenése volt. Minden jelen van a vásznon ebben az esetben is, a klasszikus karakterek azonban metszőfogakon túl derekas szilikon cickókat kapnak, a főhősök pedig épp annyira véráztatta mentében csetlenek-botlanak, akár az ellenlábas vámpírfiak.
Zárásul csak annyit engedek az Alkonyat fiaskóból közre, hogy minden jól nevelt vámpír-fan magasról elutasítja a manöken alkatú, a napfénytől ragyogásba fúló mormon tinivámpír papírmasék vértelen játékát.